A szerző városgazdász-újságíró

Igaz, a koncepcionális várostervezést, amit 150 évvel ezelőtt nagy tehetséggel műveltek elődeink, mint haszontalan gyeplőt a lovak közé dobta a rendszerváltó városvezetés, de ami véletlenül a markában maradt, azzal sem tud bánni. Így egy esetlegesen újraközpontosított akarat sem változtatna semmit azon, hogy a városnak ma nincs kijelölt fejlődési iránya. Ahhoz pedig, hogy egy nagyváros jövőjét a kor szellemének megfelelően határozza meg a város vezetése, nem pénz kell, hanem szakértelem és empátiás készség. Budapest tragédiája, hogy a vezetőiből mindkettő hiányzik.

Szakértelem, hogy a város vezetői - ez alatt a politikusok és az őket kiszolgáló szakemberek együttesét értem -, tisztában legyenek Budapest egészének és a tőle elválaszthatatlan környék komplex problémahalmazával, és legalább ennyire azzal is, hogy milyen nemzetközi kísérletek zajlanak az utóbbi évtizedekben a nagyvárosi problémák megoldására. Mert csak ilyen, kettős ismeret birtokában lennének képesek arra, hogy megalkossák azt a programot, amellyel rehabilitálni lehetne Budapestet.

Az empátiás készség hiánya miatt Budapest lakossága mindmáig nem részese a közös jövő megalkotásának. A vezetők a demokrácia huszadik évében is azt hiszik, hogy ők mindent jobban tudnak, és munkájukat az "akadékoskodó civilek" csak zavarják. A "lakossági egyeztetést" kipipálandó, kényszerű programnak tekintik, s az annak során felmerült javaslatokat eszük ágában sincs komolyan venni. 2004-ben, a Podmanicky-program megvitatása után sem történt szemernyi változás, és például a Városháza-parkkal kapcsolatos civil véleményeket is elvetették - kitartanak a park beépítése mellett.

Független gazdálkodás

Népszerű dolog kórusban szidni a tőkét, az ingatlanbefektetőket, akik minden lehetőséget megragadnak hasznuk növelése érdekében. De ez éppen olyan, mint haragudni a cápára, hogy elejti a zsákmányt, ami előtte úszik... A baj nem a tőkések magatartásával van, hanem azzal, hogy nincsenek előttük korlátok, amelyek a közösségi érdekek védelmében szabályoznák az ingatlanüzletet. Lehetnének ilyenek, hiszen másutt a világon vannak.

Budapesten hiányzik két, nélkülözhetetlen adófajta: a város folyamatos fenntartását, zavartalan üzemeltetését biztosító városi adó, amelyet minden városi ingatlannal rendelkező differenciáltan, az igénybe vett szolgáltatások arányában fizet. A megszámlálhatatlan díj, illeték és egyéb fizetnivaló helyett olyan városi adórendszert kell kidolgozni, ami egyfajta kölcsönösségen alapuló szerződés az önkormányzat és az öntudatos városi polgár között az egyre jobb szolgáltatások és a meglevő értékek megőrzésének érdekében.

Az alapvető különbség az ilyen városi adó és a tervezett értékalapú ingatlanadó között az, hogy az adó kivetésének célja nem az államkassza feltöltése, hanem a város független gazdálkodásának a megteremtése az állami kegyosztás helyett. A jó városgazdálkodás alapja a bevételek és kiadások egyensúlyán alapuló önálló gazdálkodás. Az áttekinthető, ellenőrizhető, számon kérhető rendszer alapja az önálló gazdálkodás. Ha van önállóság, nincs kifogás, felelősségáthárítás: akkor van felelőse minden területnek és tettnek.

Az államnak, a jelenlegi főelosztónak le kell mondania az adóbevétele egy részéről, teszem azt az áfa néhány százalékáról, és ezzel párhuzamosan lehetne bevezetni a szolgáltatásalapú, differenciált városi adót.

Anélkül, hogy részletezném a 2004-ben általam kidolgozott "podo-program" adórendszerrel foglalkozó fejezetét, a gondolatmenet érzékeltetésére hoznék két példát:

1. A málló vakolatú épület tulajdonosai büntetőszázalékkal terhelt adót fizetnek mindaddig, amíg a házat nem tatarozzák, ugyanakkor olyan támogatási és hitelrendszer áll a rendelkezésükre, mely lehetővé teszi, hogy bármikor, amikor akarják, felújíthassák a házat. A közösség érdeke, hogy a házak rendesen nézzenek ki.

2. Az önkormányzatnak le kell mondania a városi adó egy részéről olyan utcában, ahol nem megfelelő a közvilágítás, vagy nincsenek fák, hogy súlyosabb eseteket ne is említsek. (NB. Budapesten még vannak csatornázatlan utcák is!) Viszont, ha pótolja a város ezeket a hiányosságokat, akkor joggal emelheti megfelelő mértékben a körzet adóját. Ez a városvezetést arra ösztönzi, hogy folyamatosan javítsa a közterületek állapotát.

Van egy másik adófajta is, ami hiányzik a magyar rendszerből. Ezt srófadónak neveztem. Ez az, ami az ingatlancápák éhségét csillapítja. Az ingatlan értékét a városon belüli elhelyezkedése dönti el. A belvárosban azért roppant kifizetődő építkezni, mert ugyanakkora építési költséggel sokszorannyi haszonra lehet szert tenni. A Gozsdu-udvarban lévő lakások semmivel sem jobbak, mint egy városszéli lakóparkban lévők. Mégis, az előbbiek ára négyzetméterenként 850 ezer forint, míg az utóbbiaké esetleg csak 250 ezer. Az első esetben termelődő extraprofit a "város érdeme", nem a befektetőé. Ugyanígy, amikor egy korábban mezőgazdasági művelésű területet átminősítenek építési területté, hirtelen megugrik a telek értéke. Mindkét esetben valamilyen szituáció srófolja fel az ingatlan értékét, s az extra méretű haszonból a várost megillet egy bizonyos rész. Ez az adóhányad a terület kizsigerelésével exponenciálisan növekszik, és így azután elérhet egy olyan értéket, amely már gazdaságtalanná teszi a terület túlzsúfolását, a városrész túlterhelését. Maga a beruházó dönthet úgy, hogy mondjuk, nyolc szint helyett csak ötöt épít a belvárosban, mert így optimalizálható a haszon.

Lesznek, akik azt mondják, hogy ilyen feltételek mellett az ingatlanbiznisz fajsúlyos szereplői kivonulnak a városból. Ez bizony meglehet. De ez nem is lenne olyan nagy baj, hiszen a már meglévő városszerkezethez sokkal finomabban kellene hozzányúlni, mint ahogy ezt a "cápák" teszik. A belvárosok megújhodását az úgynevezett közösségi rehabilitációval lehetne praktikusan megoldani. (Ennek részletei szintén szerepeltek a "podo-program"-ban.) Ugyanakkor a nagytőkések részvétele a város fejlesztésében szükséges, ha a város vezetése a közösséggel összhangban, megjelöli a kívánatos fejlesztési irányt.

Gyalogos honfoglalás

Budapest máig mutogatott büszkesége a XIX. és a XX. század fordulóján kiépített város. Kár lenne tönkretenni az épületeket, de az is kár lenne, ha múzeumi tárgyakként kezelnénk őket. Az előbbire az építészet ifjú titánjai hajlamosak, az utóbbira a túlbuzgó műemlékvédelmi hatóság, mely képtelen megvonni a határt a kulturális örökség védelme és az ereklyeként őrzött kövek tisztelete között. Hol ide, hol oda billen, miközben a város szövete felbomlik, viszont dicsőségesen őrzünk törött padlólapokat valamely villa előszobájában. Az egyensúlyt itt sem ártana megtalálni.

A titánoknak új városi területet kell keresni, ahol kedvükre építhetik környezettudatos remekműveiket magassági korlátozások nélkül. Ma a magyar építészek töredéke jut csak képességeit próbára tevő feladathoz. Egy új városrész erre is lehetőséget adhatna. A nagy kérdés, hogy hol legyen ez az új városrész? Nem kormányzati negyed, hanem a város legkorszerűbb vívmányokkal teli része, amely egyszerre vonzó, élettel teli, lüktető lakónegyed, de mégis mentes a környezeti ártalmaktól, nem telepszik rá a meglévő városra, de nem is szakad el tőle.

Mielőtt választ adnánk erre a kardinális kérdésre, röviden elemezni kell a jelenlegi helyzetet a városlakó szemszögéből.

Zsúfoltság, bűz és mocsok - ezek a leggyakoribb panaszok. Mindezeket szokás az autóforgalom nyakába varrni. Pedig nem az autó a felelős, hanem az a várostervezés, amely évtizedeken keresztül egyre nagyobb teret adott a gépjárműforgalomnak. Utakat szélesített, fákat irtott, parkolóvá alakított minden talpalatnyi helyet, miközben aluljárókba terelte, zebrákra korlátozta a gyalogosforgalmat. A mobilitás minden városlakó és városlátogató elemi szükséglete. A korszerű városvezetés felvállalja a probléma megoldását, mégpedig úgy, hogy hatékony közösségi közlekedési rendszerrel csábítja ki az autóikból az embereket. Amíg a XX. században a gépjárműforgalom szinte minden nagyváros életét szétdúlta, korunkban az elvesztett arányosság helyreállítása a rehabilitáció fő iránya.

Szuburbanizációként ismert nagyvárosi jelenség, hogy az emberek kiköltöznek a periféria családi házas övezeteibe. Budapest külső övezeteibe viszont hatalmas lakótelepeket építettek, és ezzel halmozottan hátrányos helyzetbe hozták a várost, hiszen a "senki földjén" zöldben úszó panelsilók nem nyújtanak minőségi javulást a lakhatás körülményeit illetően, viszont naponta többórányi utazásra kényszerítik a benne lakókat. A belváros áldatlan közlekedési problémáinak oka tehát a külvárosokban és az agglomerációban keresendő, a metróépítés ezekből semmit nem old meg.

Szemléletbeli probléma az is, hogy a jelenlegi szabályozás a belső városrészekre is előírja a lakásonkénti parkolót, így a foghíjbeépítések következtében egyre nagyobb helyi forgalmat gerjesztenek, míg tőlünk nyugatra éppen azt igyekeznek elérni minden eszközzel, hogy csökkentsék a gépjárműforgalmat.

A túlszabályozás és az anarchia együttesen jellemzi a budapesti városépítést - ennél rosszabb párosítás el sem képzelhető. Ezért, miközben a koncepcionális városfejlesztést egy jól szervezett és folyamatos, interaktív kommunikációval a közmegegyezés szintjén, központi elhatározás alapján célszerű megoldani, sokkal nagyobb szabadságot kell kapnia az alkotó képzeletnek a részleteket illetően. Nemcsak a tervezők szabadságáról van itt szó, hanem az öntevékeny városlakó szabadságáról is. Vannak már apró jelei annak, hogy ezt itt-ott fölismerik: a VIII. kerületi Mikszáth tér környékén élők egy tavaszi vasárnap fákat ültettek a Krúdy utcában. A fák közti parkolók helyére egyre több terasz települt a nyáron, az emberek kezdik viszszafoglalni a várost. Mert a mobilitáson kívül az új városszervező eszme: az identitás. A városi embernek éppúgy köze van a lakóhelyéhez, mint annak, aki falun él. Kisközösségek láncolatából épül fel a város.

Az újonnan értelmezett városi táj igyekszik összhangba hozni a természetet és az épített környezetet. Ennek érdekében a gépjárműveket tuszkolja a föld alá, és nem az embereket! Az autókat városon belül mélyparkolókban tárolja, és minél több helyen, magukat az utakat is a felszín alatt vezeti. A XXI. században már nem aktuális a metró mint közlekedési eszköz, és elavulttá vált az autóbusz is. A közösségi közlekedés a föld felszínén történik, mert élő embert a föld alá nem küldünk. A felszíni közlekedés kiszámíthatóbb és pontosabb, mert a különböző sebességű, kötöttpályás rendszerek hálózatára épül. Budapestnek rendkívül jók az adottságai ezen a téren. Az előrelátó ősök nemcsak remek villamoshálózatot hoztak létre, hanem HÉV-et, sőt fogaskerekűt is. Ezeket a motorizáció évszázadában sem sikerült teljesen tönkretenni, most pedig éppen itt az ideje, hogy korszerűsítsük a járműveket, összekössük a városi kötöttpályás közlekedést a vasúti rendszerrel.

Nagy összefüggő szabad területe a városnak csupán délen van. Nyugatra azért nem terjeszkedhet, mert felemésztené a hegyvidék zöldterületét. A keleti irányú bővítés a már ma is zsúfolt közlekedési hálózatot terhelné tovább. Az északi irányt lezárják a megyeri lakótelepek.

Irány Csepel

Ugyanakkor a belvárostól kisebb távolságra, mint a Hajógyári sziget ott egy hatalmas üres terület. Amit a jelenlegi városvezetés olyannyira a világ végének tart, hogy oda telepítette a központi szennyvíztisztítót, és dőrén elszalasztotta azt a lehetőséget is, hogy éljen elővásárlási jogával, amikor a kerület eladta a terület másik felét a Fadesának. A központi szennyvíztisztító a metróhoz hasonlóan elavult szellemiségű beruházás - a dekoncentrált biogépes szennyvíztisztítás sokkal jobb és olcsóbb, de a legnagyobb kár a terület elvesztése, hiszen Csepel-sziget topográfiája lehetővé tenné a legkorszerűbb városszervezési megoldásokat is. Amit Bostonban harmincéves gigantikus költségvetésű projektként építettek meg, azt Csepelen a természetes állapotok kínálják: a sziget talajszintje egy "emelettel" alacsonyabb az árvízvédelem miatt is fontos töltésnél, amelyen a HÉV közlekedik. Az új városrész gépjárműforgalmát a jelenlegi talajszinten kellene kialakítani úgy, hogy az összekösse az M0-s déli szakaszát és a felhőkarcolók mélygarázsait - majd mindezt "beborítani" talajjal, és a sziget új talajszintje a HÉV-vel kerülne egy magasságba. Ezen a talajszinten közlekedhetne a Suhanóvá (mágnesvonattá) fejlesztett HÉV, amely nemcsak Csepel városközpontjáig érne, hanem elmenne egészen a sziget déli csücskéig.

A "Top Csepelre" érkező autó a város belső részére nem juthatna tovább. Onnan, már csak Suhanóval, villamossal, vízibusszal, kerékpárral vagy gyalog közelíthetnék meg a történelmi városmagot. Viszont a közösségi közlekedés magas színvonala kárpótolna az autó kényelmének elvesztéséért. Egy több százezres új városrész "vízre telepítése" már beindíthatná a magánkezdeményezésre szerveződő dunai tömegközlekedést. A pár perces időközönként induló vízibusz nemcsak az új városrészt kötné össze a belvárossal, hanem javíthatná a meglévő Duna-parti városrészek összeköttetését is. Mint Velencében a vaporettókon, olyan élvezetes és praktikus lehet majd Duna-buszokon utazni munkába. A kritikus tömeg, amely az új városrész megépültével előáll, gazdaságossá teszi a rakpartok rehabilitációját is. A rakpartok autóforgalmát alagútba terelve fantasztikus rekreációs zöld területet kaphatunk a Duna két partján. Budapest főutcája ugyanis a Duna, és jó lenne szembefordulni vele.

A városgazdász-szemlélet rendszerben oldja meg a város problémáit: olyan folyamatokat indít be, amelyek egymást erősítve szolgálják az egész város helyzetének javulását. Amikor 1873-ban megszületett a főváros, az akkori vezetők elmentek Londonig megtanulni, hogy mi a legjobb, a legkorszerűbb. Az eredmény nem is maradt el: az akkori város a haladás éllovasaival együtt vágtatott. Azóta jócskán lemaradtunk. Ideje lenne visszacsatlakozni az élmezőnyhöz.