A szerző író

De azért nehéz volna nem megemlíteni egy jellemző politikai párhuzamot. És ezért gondolom, hogy a történet nemcsak önmagáról szól, hanem a magyar mentalitásról általában is. A szeptember 21-én, a Magyar Dráma Napja alkalmából nyilvánosságra hozott törvénytervezet elkészítését egy politikus, mégpedig funkciójával teljes összhangban, Hiller István oktatási és kulturális miniszter kezdeményezte bő másfél évvel ezelőtt. Rögtön az elején találkozóra hívta a színházi szakma képviselőit, tehát a szakértőket, és megkérte őket, juttassák el a minisztériumba az elképzeléseiket, írják meg, melyek a legfontosabb problémáik. Ez a terület nagyon sok embert érint. Nem csak arról a néhány ezer emberről van szó, aki csinálja. Hanem arról a több millióról is, aki nézi és hallgatja. Arról a négy-ötmillió emberről, aki színház- és koncertjegyet vásárol. És az ő gyerekeikről, unokáikról - hogy nekik is megőrizzük azt az Európában is párját ritkítóan nagy formátumú intézményrendszert, amit a szüleink és a nagyszüleink ránk hagytak. És ami Magyarország egyik legfontosabb vonzereje a külföldiek szemében. (Egyetlen példa: a MüPá-ban rendezett Wagner Fesztiválra Ausztráliától Kanadáig érkeztek a turistacsoportok. Talán több pénzt hagytak az országban, mint amennyibe az egész fesztivál került.)

Valódi munka kezdődött, nagyon széles körben. A milliárdos támogatású nagyszínházaktól a néhány millióból élő kis társulatokig a szakma minden rétege talált rá fórumot, hogy hozzátegye a magáét a közöshöz. Később a muzsikusok és a táncosok is bekapcsolódtak a munkába. (A teljes előadó-művészet egységes kezelésével a minisztérium a jól működő német modellt követi.) Végül összeállt a törvénytervezet szövege. Amely, mint minden ilyen tervezet, természetesen nem hibátlan. De van! VAN! És nemcsak van, hanem valóban átfogó is. Foglalkozik az állami-önkormányzati finanszírozás kérdéseivel, a különböző méretű és jellegű színházak, zenekarok és társulatok besorolásával (ami a támogatás mértékét határozza meg), a magántámogatóknak nyújtandó kedvezményekkel (ez a filmtörvény esetében igen termékenynek bizonyult), a színházak és zenekarok speciális munkajogi problémáival, a művészi intézményekben adódó különleges helyzetekkel, a vezetőválasztás szabályozásával, a gyermek- és ifjúsági színházakkal, az új magyar művek megszületésének támogatásával és még sok minden mással. Nagyon sok minden mással, csupa olyan kérdéssel, amivel az elmúlt másfél évtizedben a színházvezetők kínlódtak, és amitől a színházakban dolgozó művészek, alkalmazottak szenvedtek.

Ezt a tervezetet tehát szakértők készítették. És benyújtása előtt két héttel, az utolsó előtti pillanatban tekintélyes szakértők hangoztatni kezdték a szkepszisüket. Néhány komoly, de a közös munkát inkább csak távolról figyelő szakember azt sugallja, hogy ebben a formában a szakma ne támogassa a törvény megszületését. És akkor mi legyen? Vonja vissza a miniszter a tervezetet? Szedjék szét a képviselők módosító indítványokkal? Írják át még sokszor azt, amin egy éve egyfolytában dolgozik szakértők sora? Akik választott szakmai testületek legitim megbízásából dolgoztak a véglegesnek szánt szöveg tervezetén?

A szakértelem nagyon fontos dolog. De úgy látszik, a szakértelem kompetenciája csak a döntési helyzet kompetenciájával párosulva hoz valamilyen kézzelfogható eredményt. A szakértők tehát elvégezték a munkájukat. Ide nekem egy döntésképes politikust, aki nem ijed meg néhány szakértő akadékoskodásától!

A mostani, kissé bizonytalan politikai helyzetben, amikor sok politikusnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a kultúrával törődjön, a halasztás egészen biztosan azt eredményezné, hogy hosszú évekre minden úgy marad, ahogy van.

De hogy van most?

Például úgy van most, hogy a színházak finanszírozása nincs egységes rendszerben szabályozva. Lényegében egyedi alkuk folynak, a különböző színházaknak átadott közpénz mértékét a költségvetési hagyomány szabályozza, nem pedig az illető színház működési területe, mérete, nézőszáma stb. A központi költségvetési támogatás aránya például a különböző önkormányzati színházaknál teljesen eltérő. Semmi sem ösztönzi arra az önkormányzatokat, hogy emeljék a saját támogatásuk összegét, sőt, bizonyos mértékig ellenérdekeltek. Azokat az önkormányzati színházakat, amelyeket valamely párt helyi politikusai egy nekik tetsző igazgató révén elfoglalnak, sokszor nagyrészt a másik párt kormánya finanszírozza. Így volt ez a Fidesz-kormány idején is, így van ma is.

És úgy is van most, hogy ha az igazgató egy művésszel szerződést akar bontani, a színházakra és a zenekarokra is kötelezően alkalmazott közalkalmazotti törvény megköti a kezét, és gyakran azokkal kénytelen együtt dolgozni, akikkel nem akar, azokkal pedig nem dolgozhat együtt, akikkel akar.

Viszont úgy is van, hogy ha egy művészt, aki hosszú éveken át bizonyította alkalmasságát, mégiscsak elküldenek a színházától, az illető hirtelen ottmarad állandó jövedelem nélkül. A törvénytervezet szerződésbontáskor kötelezően jutalmazza a hűséget (és így bölcs megfontolásra ösztönzi a vezetőket), másrészt bevezeti az "önálló tevékenységet folytató előadóművész jövedelempótló járadékát", ami ezeket a művészeket átsegíti a nehéz időszakokon. (Forrást is rendel hozzá, ezt előadó-művészi járuléknak nevezi.)

És úgy is van most, hogy az úgynevezett független vagy alternatív társulatok finanszírozása teljesen esetleges. A törvénytervezet a központi források meghatározott százalékát rendelné hozzájuk. Kötelezően. A művészi szabadság és a kulturális sokszínűség jegyében. Ennek tervezett mértékét egyes alternatívok keveslik, noha sokkal több pénzről van szó, mint amennyit ma - esetlegesen, sokszor egyéni alkuk vagy bizonytalan kimenetelű pályázatok alapján - megkapnak. Nagyjából annak a háromszorosáról.

Tehát úgy van most, hogy van a végső soron bizonytalan finanszírozás, egy sor munkajogi nehézség, és főleg van az átláthatatlanság. És úgy van, hogy színházat nem éri meg szponzorálni, nem is nagyon látunk jelentős magántámogatót a színházak környékén, különösen, ha közepes vagy kisméretű színházakról van szó. A szponzorok kedvezményekkel ösztönzött bevonása a kultúra támogatásába viszont lehetővé tenné, hogy egyes színházak magánszínházzá váljanak, és így több pénz maradjon a fenntartóknál a kisebb, a piacon nehezebben érvényesülő, a gyerekeknek és a fiataloknak játszó, esetleg művészileg új utakat kereső színházak számára.

És kinek jó az, ahogyan most van?

Keveseknek. Azoknak a keveseknek, akik helyzetüknél fogva biztosak benne, hogy azt a támogatást, amit idén megkapnak, jövőre is meg fogják kapni. A színházak nagyobb része nem tartozik ezek közé. Az alternatívok közül is keveseknek jó a mostani helyzet, azoknak jó, akiket lényegében úgy kezel a minisztérium, mint az intézményeit, és több évre előre látható támogatást biztosít számukra. Az ő érdekeik paradox módon egybeesnek egy-két nagy intézményével - de senki máséval.

A művészeknek biztosan nem jó a bizonytalanság. A speciális színházi vagy zenekari követelmények és a közalkalmazotti törvény ellentmondásai sem a vezetőknek, sem az alkalmazottaknak nem jók. Nem jó folyton a kiskaput használni, még akkor sem, ha művészbejárónak hívják.

Van olyan szakember, aki a jövőképet (!) hiányolja a törvénytervezetből. Én azt látom, hogy ez a törvény nem akarja majd megmondani, milyen legyen és milyen ne legyen a színház, a tánc vagy a zene. Sokféle kategóriát állít fel, és az új törekvések számára százalékosan is elkülönít egy keretet. Nekem egy törvény esetében éppen ez a nyitottság jelenti a jövőképet. Hiszen nem tudhatjuk, milyen lesz a jövő, csak azt tudhatjuk, milyen problémák halmozódtak fel a múltban, amelyeket hosszú ideje esetleges módon oldanak meg a színházak és a zenekarok.

És nem mellesleg, ha kiszámoljuk, mekkora támogatást jelent az előadó-művészetnek az új törvény, kiderül, hogy több milliárdot, és akkor még nem számoltuk az adókedvezményekkel meggyőzött szponzorok pénzét, aminek hatására a szórakoztató színházak egy része leválhatna az államról. A bizonytalankodás helyett azért kéne lobbizni, hogy ezt az elképzelést a Pénzügyminisztérium és utána az Országgyűlés is elfogadja. Mert az előadó-művészet legalább tíz százalékkal több pénzhez jutna, mint most. De csak akkor, ha lesz törvény.

Kollégáim, barátaim, ragadjátok meg a ritkán kínálkozó lehetőséget! Ne azért lobbizzatok, hogy ne legyen törvény, vagy csak később, hanem azért, hogy legyen, és minél előbb. Van itt egy terület, ahol a jelek szerint politikai viták nélkül rendet lehetne tenni. A miniszter maximálisan együttműködő partnernek bizonyult. A szakma egésze vitatta meg a törvénytervezetet. Egyetlen párt sem emelt kifogást. Mindig, igen, mindig lehet egy törvényben újabb és újabb hibát vagy hiányosságot találni - csak nem biztos, hogy érdemes. Talán érdemesebb volna átlátható viszonyokat teremteni. Mutassatok példát. Hiszen ez a szakmátok.

Legyetek észnél, ha tudtok.