Gyerekkorunktól ebbe a ronda hodályba, finomabban fogalmazva eredetileg is puritán, és persze fennállásának nagyobb részében ütött-kopott épületbe volt bérletünk. Az Andrássy úti palotába sokkal ritkábban jutottunk el.

A Népopera 1911-ben éppen erre a célra épült. És bár olykor másra is próbálták használni - rendeztek itt politikai nagygyűléseket, varietéműsorokat és bokszmeccseket, volt benne mozi is -, többnyire ezt a feladatot látta el. Az utóbbi ötvenöt esztendőben Erkel Színház néven az Operaház játszóhelyeként szolgálta azt, amire alkotói szánták. Az átalakítások, a sokat szidott akusztikát javító beavatkozások során befogadóképessége ezer fővel csökkent, de így is a főváros legnagyobb nézőterű színháza.

Feltételezett és elvárt tömeges kulturális igény felkeltésére, támogatására és kielégítésére szánták a múlt század elején. Akkor, amikor a tömegkultúra mai formái még ismeretlenek voltak, a film is alig volt túl az első kísérleteken. Az építőket, tervezőket Wagner szelleme inspirálta. Nem gondolhattak a mozi, még kevésbé a televízió, s főképp nem az őrületes hangerősítőkkel működő musicalek és rockkoncertek konkurenciájára, a sportcsarnokokban és stadionokban rendezett kollektív tombolásokra.

Az Erkel mai mértékkel eszményi színháznak roppant nagy, de mégsem számítható a tömegkultúra kiszolgálására alkalmas épületnek. Az utóbbi fél évszázadban betöltött funkcióját tekintve pedig inkább exkluzív, ha nem ezoterikus helynek kell tekintenünk. Megkerülhetetlennek látszik hát a kérdés, vajon ilyen célra szükség van-e egy ekkora házra.

Bizonyára nincs szükség. Az Erkel betöltötte feladatát, át kell adnia a helyét valami másnak.

Remélhetőleg valami olyasminek azért, ami a huszonegyedik században lát el hasonló feladatot, mint amilyet az egykori Népopera, majd Városi Színház, és főképp az Erkel vitathatatlan sikerrel teljesített eddig.

Ebben az esetben egyet is lehet érteni a kormány mai döntésével, amely szerint teljesen új kulturális létesítményt hoznak létre az Erkel helyén. A nosztalgia kevés egy ekkora monstrum működtetéséhez, műemléknek vagy kegyhelynek túl drága és túl csúnya is lenne, arról nem is beszélve, ha használhatóvá újították volna, az már nem lenne ugyanaz.

A döntést persze igazából az igazolhatja, ami majd megépül. Az ígérettel nincs is baj: minden korszerű lesz az új házban, és évente mintegy száz opera-előadás is lesz benne. De az épület mégis csak egy hely. Ahová bármilyen szellem beköltözhet. A Népoperát majd száz éve egy részvénytársaság építtette az opera népszerűsítésének szándékával. Akkoriban magyar nyelven szóló emberi hangot gondoltak a huszadik század tömegembere számára kultúraként, szellemi táplálék gyanánt. De mit gondolhat ugyanerről egy mai befektető a huszonegyedik század embere számára? Egyáltalán, mit gondolunk ugyanerről mi mind?

Az épületet ne sajnáljuk. De a szellemet, amely létrehozta, sirathatjuk.