Az is csoda, hogy még repül, ennél már csak az lenne nagyobb, ha a felvásárlásokból és bedőlésekből épen, önállóan és repülve jönne ki.

Csak abban reménykedhet, hogy a légitársaságok többnyire lassan halnak meg. Erre a legjobb példa éppen saját maga. A Malév hosszú-hosszú évek óta teljesen reménytelen vállalkozás: tevékenységét folyamatosan brutális veszteséggel képes elvégezni. Csak úgy sikerült évről évre életben tartani, hogy az állam pénzt pumpált bele vagy eladott valamit egyre zsugorodó vagyonából.

A helyzet a magyar adófizetők szempontjából annyit javult, hogy a szükséges pénzt most már nem az államnak, hanem Borisz Abramovicsnak kell előteremtenie. Neki viszont Oroszországban már korántsem áll olyan jól a szénája, mint a Malév megvételekor. Ezért aztán nem ördögtől való feltételezés, hogy újra eljöhet a pillanat, amikor a Malév nyűge ismét az állam nyakába szakad. Ha akarja. Kérdés, kell-e neki akarnia. Elvagyunk-e mi, magyarok Malév nélkül? Mennyit ér meg nekünk a léte?

Túl sokáig már nem lehet a rogyadozó nemzeti légitársaságokat a levegőben tartani Európában. Az iparág épp csak lábadozott az ikertornyok leomlása utáni válságából, amikor beütött a kerozinár-robbanás. Európa krónikusan beteg légitársaságainál ehhez jött még a fapadosok minden korábbinál nagyobb térnyerése. Napnál világosabb: sokuknak ez már sok lesz. A leggyengébb láncszemek egyike pedig mindenképp a Malév. A magyarságát formailag két - nem épp korlátlan finanszírozási képességéről ismert - magánszemély szíves tulajdonlása révén megőrző légitársaság sorsa lényegében az orosz bankok jóindulatától függ. Az meg leginkább attól, hogy a papíron kisebbségi tulajdonos Borisz Abramovicsnak kedvező-e a széljárás. Most éppen nagyon nem. Ráadásul lassacskán értelmét veszti a Malév megszerzésének eredeti célja, miszerint ezzel jut majd európai hídfőálláshoz orosz légiszövetsége. A sok éven át építgetett műve romokban hever, alighanem már annak is örülhet, ha működőképesen megmarad belőle valami Oroszországban. A majdnem semminek azonban nincs szüksége hídfőállásra. Önmagában viszont neki is csak koloncot jelent a Malév. Nem látszik, kinek lenne érdemes megmentenie a magyar légitársaságot azok közül, akik meg tudnák. Nem az a baj, hogy ennek az agóniának vége szakad, hanem az, hogy történhetett volna másképpen. Az önálló Malévtól alighanem így is, úgy is el kellene búcsúznunk, de lélekemelőbb lenne úgy, hogy a nagy európai légitársaságok versenyeznek a megvásárlásáért. Legalább egy kicsit. De már rá se bagóznak.

Alighanem meg van már írva a Malév nekrológja, gyülekeznek a keselyűk Ferihegy felett, a konkurensek meg csendben osztogatják az örökségét. Nekünk pedig nem marad "nemzeti" légitársaságunk. De ahogy ma a dolgok állnak az európai légtérben, ezzel messze nem leszünk egyedül.