Követnek
Az utolsó pillanatban azt is módosítani. Vezetékes telefon dugaszát falból kihúzni, mobilból akkut kivenni, rádiót fölhangosítani, kulcslyukon kinézni, kamerát figyelni, e-maileket rögtön törölni. Határidőnaplóba, pláne számítógépbe körmönfontan, kódolva jegyezni mindent, még a bevásárolnivalók listáját is. Csekkek, bizonylatok legyenek széfben, készpénz ismét párna alatt.
Valaki gyanús. Valakinek gyanús vagyok. Én démonizálok, te démonizálsz, ő démonizál. Provokálnak, sértegetnek vagy tesztelnek? Véletlenek egybeesése vagy tervezett akció? Nyüszítsek, üssek, kapálóddzak, vagy legyek néma, tettessek, tűrjek? Követnek vagy megvezetnek?
Téved, aki azt hiszi, hogy a mostani botrány hozta felszínre a paranoiát. Nem is öröklődött a régi rendszer szájhagyománya útján. Ez a ragályosan terjedő politikusi, üzletemberi, azaz már a magánszférát is elérő kór a mi saját termékünk, diktatúra utáni cikk, s azon alapszik, ami évről évre történt-történik körülöttünk. Vagy amit el akartak-akarnak hitetni velünk. Az évek óta tartó ellenségkeresés kommunikációs hatásait voksokban mérték, következményeit sehogy. Magyarországon (megszorítással: bizonyos körökben) elharapódzott az érzés, hogy a másik radírként akar kitörölni mindenhonnan, ahová nagy nehezen beírtam magam. Nincs gát, és nincs gátlás. Nincs ízlés, és nincs mérték. Nincs nincs - minden eladó és megvehető.
Idáig fajult a helyzet - mondjuk védekezőn, s egyben támadón. Aki rájön arra, hogy már én is mindenre úgy reagálok, ahogyan ő, az (politikai) fegyvert kap a kezébe, s egyben alapot arra, hogy elsüsse, hiszen ott látja az én kezemben is. Elsütném? Hiszen éppen ez az. Nem biztos benne, de én sem magamban - benne meg egyáltalán.
Mégsem úgy gondolta? Máshogy gondolom? Nincs alku, csak a legteljesebb bizalomhiány. Hogy megteszi. Megteszem. Ez nem a felelősség mértékét megkerülő, sokszor kritizált "egyrészt, másrészt" nyelvezete. Mert más okok miatt is elmosódnak a különbségek. Például azért, mert a táborokon belül szintén elkel az éberség, zajlik küzdelem. A kisebb-nagyobb zsarolások, megfigyelések, kiszorítások és behatolások keverednek az álmegfigyelésekkel, álbehatolásokkal. A lényeg, hogy mindegyik trauma - normális országban betegesnek tűnő - elővigyázatosságra int, az elővigyázatosság pedig egy ponton túl már nem más, mint megelőzés, elővágás, agresszió. Nem elég magam köré nézni, a másikat is figyelni kell. Rajta kell ütnöm, mielőtt ő üt rajtam. Nem engedhetem meg magamnak a meglepetés luxusát.
Az ország meghatározó emberei viselkednek lassacskán így, s nem csupán lelki már a baj, ezért szólnék. Állandó riadókészültségben, vicsorogva és remegve aligha lehet túljutni rajta, a félelem az egymáshoz kapcsolódó félelmi spirál miatt válik egyre mélyebbé és kíméletlenebbé.
Ez a rövid cikk nem fog ezen segíteni. Tegyük hát az asztalra a mobiltelefont, de - ugye, tudjuk? - nem elég kikapcsolni. Az akkuval is bemérhetnek.
Bemérhetnének végre. Én meg másokat. Hátha.