Mint ahogy azzal az illúzióval is, hogy a populizmus legfeljebb rövid távú felhajtóerőt kölcsönöz majd neki. A Fico mögött levő bő két év arról győz meg, hogy országlása alatt Szlovákia önbizalmában és gazdaságában megerősödött, társadalma pedig lojális a miniszterelnök elképzelései iránt. Ezek ráadásul simára polírozott, zárt rendszerré kezdenek összeállni, amelyen nehéz fogást találni. Mert ami azt kínálná, a szlovák első ember kapásból Ján Slotára testálja: ha valakinek valami baja van, tessék a megmondóemberre haragudni - ő mossa a kezeit. A magyar-szlovák kapcsolatok még így is normálisak - állítja.

Fico megítélésénél persze magyar szempontból jóval többet mond az a tény, hogy emberemlékezet óta nem volt ennyire rossz a kétoldalú viszony, mint most. Egy friss felmérés tanulsága szerint oda jutottunk, hogy minden harmadik szlovák fiatal a magyart tartja a világon a legellenszenvesebb nációnak.

Nyilván a szlovák politikai elit kínálta mintán kívül még sok oka van annak, hogy eddig fajulhattak a dolgok. A történelmi traumák például e tájakon soha nem hagyhatók figyelmen kívül. Főleg nem egy olyan időszakban, amikor Európában éppen Koszovót és Grúziát emésztgetjük, s azt látjuk, hogy Szlovákiának éppúgy, mint több szomszédos országnak ez nem megy. Inkább elfeledni vélt gyanakvások ébrednek körükben, rossz reflexek kezdenek mozdulni, és olyan következtetések körvonalazódnak, amelyek arra indítják legvérmesebb politikusaikat, hogy a magyar kártyát csendben kezük ügyébe húzzák. Slotán és a térség szélsőséges nacionalistáin kívül ezt a lapot kevesen lobogtatják nyíltan napjainkban - ne legyen azonban kétségünk afelől, hogy annál többen gondolnak rá közvetlen környezetünkben, és lódul meg a fantázia annak láttán, hogy Európában sok évtized után ismét határok "mozdulnak meg". Az ő gondjuk Magyarországon és a környező nagyobb magyar közösségekben olyannyira képtelenségnek tetszik, hogy szinte nem is foglalkozunk vele. Pedig talán nem ártana, hiszen mégiscsak a magyarellenesség mostani erősödésének egyik mocsaras forrásvidékéről van szó.

Hogy Magyarország mit tehetne a maga részéről e magyarfóbia oldásáért? Ahhoz képest, amit tesz, sokkal többet talán nem tud tenni. De azért a legújabb események tükrében esetleg fel lehetne vetni a kérdést magunknak: nem túl gyors tempóban, s hangosan emelte-e ki az új kormányzati külpolitikai stratégia a prioritások sorából a határon túli magyarság ügyét? Vagy hogy kínál-e automatikus megoldásokat az európai integráció a nemzeti kisebbségi problémákra? Ha pedig nem, akkor most mi a teendő? Merthogy a jó szomszédság, a kisebbségek gondjainak enyhítése nyilván külön erőfeszítéseket is kíván az anyaországtól.