közgazdász,
a Pannon Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára

Egyértelműen erre utaltak az olyan megfogalmazások, mint - például - a szerencsi kistérség 18 polgármesterének kiáltványa, melyben ilyen állítások olvashatók: "A szociális segély legmagasabb összege és a minimálbér közötti különbség a munka kerülésére ösztönöz (...), a családtámogatási rendszer (...) gerjeszti az alacsonyan szocializálódott tömegek népességnövekedését, amely megélhetési formává fejlesztette a gyermekszülést (...), a gyermekek nagy része nem jár iskolába; az iskola befejezése nélkül, 14-15 éves korban gyermekeket hoznak a világra vagy bűnözésre adják a fejüket."

A helyzet az, hogy az önkormányzatoknak eddig is joguk volt feltételekhez kötni a segélyek kifizetését, és arra is, hogy a segélyekre kapott központi forrásokat közcélú munkák finanszírozására fordítsák. Vagyis lehet munkabért fizetni segély helyett, ha az önkormányzat tud munkát adni. Csak a fordítottját nem lehet elrendelni, ti. nem lehet ingyenmunka teljesítéséhez kötni a segélyeket. Ha tényleg csak a segélyezésre vonatkozó szabályokat akarnák megváltoztatni az önkormányzatok, akkor nyitott kapukat döngetnének. De hát - mindenki tudja - nem erről van szó!

Elég nagy baj, hogy a közpolitikák sorában éppen most tolakodott előre egy olyan probléma, amely önmagában véve megoldhatatlan. A növekedés számottevő megélénkülése nélkül nem lesz több beruházás, nem lesz több munkahely a képzetlen romáknak, de másoknak se! Ahhoz, hogy visszakerüljünk a kelet-európai térség élbolyába, egyszerre kell több fronton is nagy reformokat végrehajtani. Szinte az összes nagy elosztórendszerhez hozzá kell nyúlni, elsősorban is a nyugdíjrendszer, az egészségbiztosítás és az oktatás finanszírozásához. Sokan, sokszor leírták, hogy nem szabad 3200 részre szakítani a munkaerőpiacot, hogy képtelenség fenntartani 3200 egymással rivalizáló döntéshozatali és irányító apparátust. Tehát halaszthatatlan az önkormányzati reform is. De tegyük rögtön hozzá, a romák munkához juttatása szempontjából mindez csak szükséges feltétel, és nem biztos, hogy egyben elégséges is.

A munkától a lóversenyig

Magyarországon az elmúlt fél évszázadban több hullámban is folyt vita a kistelepülések jövőjéről. Ráadásul ennek a vitának volt egy, az érzelmi húrokat igen erősen megpengető nemzetközi szála is - gondoljunk csak a 80-as évek romániai "falurombolására" és az ezzel kapcsolatos tiltakozásokra. A probléma közgazdasági szempontból mindig ugyanaz: az áruk és szolgáltatások jó minőségű és költséghatékony termelése megkíván egy bizonyos minimális üzemméretet és a szállítási-közlekedési lehetőségek függvényében egy minimális felvevőpiaci méretet is. Ha ez nem biztosított, akkor az ezzel foglalkozó vállalkozások, intézmények tönkremennek, megszűnnek, vagy éppenséggel ki sem alakulnak. Mindannyian tudjuk, hogy bár bonyolultabb formában, sok-sok részletproblémával terhelten, de a lényeget tekintve éppen ezek a kérdések merülnek fel a falusi iskolák, a posták és a vasúti mellékvonalak tervezett vagy ténylegesen megvalósuló bezárása kapcsán.

Azt is látni kell persze, hogy a technológia és a társadalmi viszonyok szüntelen változása miatt a minimális üzemméretek is meg a szükséges piacméretek is tág határok között módosulnak.

A rossz hír az, hogy belátható időn belül Magyarországon nem fog visszaállni az 1989 előtti helyzet, amikor rengeteg kistelepülésen (pl. téeszek melléküzemágaiban) iparszerű termelés folyt, és ez rendszeres keresetet nyújtó, stabil munkahelyet biztosított az ott élőknek.

Persze vannak kedvező irányú változások is. Harminc évvel ezelőtt például szinte megoldhatatlan feladatnak látszott a vezetékes gázszolgáltatás eljuttatása minden településre. Azután elterjedt a palackos PB-gáz-technológia, aminek köszönhetően ma már a háztartások gázigénye sokkal egyszerűbben kielégíthető. Ugyanez történt az elmúlt húsz évben a vezetékes telefonszolgáltatással. Ami korábban hatalmas költségeket igényelt volna, az a mobiltelefon elterjedésével pár év alatt megoldódott.

És vannak felemás hatású változások is. Sem ötven, sem húsz éve nem gondolt senki arra, hogy egy kistelepülésen játékkaszinó működjön, vagy napi rendszerességgel lóversenyt rendezzenek. Az elektronika forradalma azonban lehetővé tette, hogy a játékkaszinók egyik fő attrakcióját, a játékautomatákat - technikai értelemben - gond nélkül le lehessen telepíteni bármely falu kocsmájába. Ez meg is történt, annak ellenére, hogy társadalmi szempontból a "félkarú rablók" rengeteg gondot okoznak a kistelepüléseken. És csak idő kérdése, hogy - más országokhoz hasonlóan - nálunk is kialakuljon a lóversenyfogadások online rendszere, ami azt fogja eredményezni, hogy a legutolsó kis falu kocsmájában is lehetősége lesz bármely szegény embernek arra, hogy ellóversenyezze az éppen aznap felvett szociális segélyt.

A közhaszontalan munka

A kistelepülések szemünk előtt kibontakozó lázadása most egy új elemet is behozott ebbe a régóta folyó közpolitikai diskurzusba. Ez a közmunka kérdése. A kistelepülések vezetői most azt kérik, követelik, hogy a kormány biztosítson számukra többletpénzt és többletjogosítványokat annak érdekében, hogy a településen valamiféle szervezett munkalehetőséget tudjanak adni a segélyezetteknek. Mint nyilatkozataikból kiszüremlik, ők is tudják, hogy a maguk erejéből nem lesznek képesek a kívánatosnak tartott mértékű és szervezettségű közmunkaprogramok lebonyolítására. Ez a nagyságrendekből is következik. 2007-ben 100 ezer ember részesült a közfoglalkoztatás valamely formájának "áldásából". Ez többszörösen is csak hozzávetőleges adat, hiszen ebben benne vannak az éven belüli ismétlődések (tehát az, hogy X. Y. januárban is meg decemberben is dolgozott 2-2 hetet), és az a tény is, hogy számos kistelepülésen a közmunka csak papíron létezik. (Elég aláírni a jelenléti ívet.) Mindeközben a nyilvántartott álláskeresők és az ún. egyéb inaktív munkavállalói korú felnőttek száma közel 780 ezer!

Vegyünk két olyan példát, ami nagyon közel áll ahhoz a fajta közmunkához, amire a kistelepülések vezetői gondolhatnak! Budapesten és az ország néhány nagyobb városában telente hóeltakarítást kell szervezni, amikor váratlanul havazás szakad a városra. Az ehhez szükséges eszközök (gépkocsi, csákány, lapát, vegyi anyagok stb.) beszerzése és tárolása, munkairányítók és a szerződéskötéssel összefüggő adminisztratív létszám biztosítása egy nagyváros gazdálkodási rendszerébe simán belefér. Ugyanez elmondható az árvízvédelmi munkák megszervezéséről is. De csak ott, ahol egyszerre több száz, több ezer ember munkáját kell megszervezni, irányítani, ellenőrizni. Kistelepülési szinten sem a hóeltakarítás, sem az árvízvédelem nem működik így.

De ettől függetlenül is: a politikának tényként el kell fogadnia, hogy nem fog eredményre vezetni az államilag szervezett közfoglalkoztatás semmilyen válfajának erőltetése a jövőben sem. Ebben speciel szakmai konszenzus van a szociológusok és a közgazdászok között - Ferge Zsuzsától és Szalai Júliától kezdve Kertesi Gáborig és Köllő Jánosig. Az önkormányzati szinten szervezett, de 90 százalékban a központi költségvetés által finanszírozott közmunkák kiváltképp károsak. Nincs érdemleges hasznuk az ország gyarapodása szempontjából, és arra sem alkalmasak, hogy növeljék a rendszerbe belekényszerült-belekényszerített egyének esélyeit visszajutni a normális munkaerőpiacra.

Segítsenek a nagyvárosok

A szerencsiek tiltakozó nyilatkozatában szerepel egy első hallásra szokatlan gondolat, nevezetesen az, hogy falvaik "túlnépesedett"-ek. Ezt bizony senki sem mondta az elmúlt 50 évben Magyarországon! De ha figyelmesen elolvassuk az alábbi mondatot, nyomban világos lesz, hogy mire is gondolnak a helyi vezetők: "A jelenlegi szociálpolitikai kedvezmény gettósodást eredményez a túlnépesedett falvakban, és onnan elüldözi a lakosság munkát és mezőgazdasági tevékenységet végző részét. (...) az együttélési kultúrát és a civilizált emberi morált nem ismerő tömegek kezdenek túlsúlyba kerülni". Ők valójában relatív túlnépesedésről beszélnek, arról, hogy az általuk vezetett településeken a roma népesség abszolút száma és aránya már túlnőtt azon a mértéken, hogy őket az iskolázottabbnak, civilizáltabbnak, törvénytisztelőbbnek mondott és gondolt "magyar" etnikum képes legyen integrálni, asszimilálni. Ma már ott tartunk, hogy pozitív példaként lehet említeni a sajtóban egy olyan kistelepülést, ahol a romák ugyan három utcában, gettószerűen elkülönülten élnek, de legalább nyugalom és béke van! (Kende Péter: Ricse - a példa, augusztus 19.)

Nem lehet, nem érdemes tagadni: a romák lakta kistelepülések vezetőinek az arányokat és az integrációs lehetőségeket tekintve igazuk van. Lehet-e arra számítani, hogy ez a folyamat előbb-utóbb meg fog állni? Aligha. Maguk a polgármesterek mondják - de a statisztikai adatok is azt támasztják alá -, hogy a kistelepülésekről folyamatosan elköltöznek a képzettebbek, az ambiciózusabbak. Elsősorban a fiatalok, de nem csak ők, sok középkorú is a városokba tart, ha teheti. A népességfogyás nyomán a kistelepüléseken csökkennek az ingatlanárak, ami szinte mágnesként vonzza azokat a szegény romákat (például a telepen élőket), akik számára már a faluba költözés ténye is felemelkedést jelent.

A kistelepülésekre bezsúfolódott roma népesség újramobilizálása a jövő egyik kulcskérdése. Kétségtelen, hogy első hallásra furcsa lehet ez a jelszó is, hiszen az elmúlt évszázadokban éppen abból adódtak a problémák, hogy a romák vándor életmódot folytattak. De mégis ebben az irányban kell keresni a megoldásokat. Mert napjainkban nemcsak annak nincs realitása, hogy falvainkban megint legyenek ipari üzemek, de annak sincsenek meg már a feltételei, hogy a mezőgazdaság két alaptevékenysége, a növénytermesztés és az állattenyésztés a mainál lényegesen több bérmunkát (napszámot) vagy önálló gazdálkodási lehetőséget kínáljon iskolázatlan, képzetlen embereknek. Bármilyen erősek is azok a romantikus képzetek, hogy csak mindenki maradjon a falujában, és "az állam" teremtse meg a tisztes megélhetés feltételeit - nem fog menni. Nem lehet az ország harmadából - amerikai módra - indiánrezervátumot csinálni!

A kistelepülések jogos igénye, hogy a Magyar Köztársaság egésze segítse a romák társadalmi felemelkedését, s ennek első és legfontosabb lépéseként a nem dolgozó vagy nagyon alulfoglalkoztatott romák szó szoros értelmében vett visszatérését a munkaerőpiacra. Ebben az ország nagyvárosainak - és természetesen Budapestnek is - a mainál lényegesen nagyobb terhet kell vállalniuk. A nagyvárosokban a munkát kereső romák szempontjából sokkal kedvezőbb a kínálat és a kereslet aránya - a fehér- és a szürkegazdaságban egyaránt -, ami egyben reális esélyt kínál arra is, hogy a munkaadók kevésbé diszkriminálják a roma jelentkezőket. Nem azért, mert ők inkább mentesek az előítéletektől, mint a kistelepülésen élő társaik, hanem azért, mert kevésbé van módjuk bőrszín alapján válogatni.

Komolyan hozzá kell tehát látni olyan programok kidolgozásához, amelyek a napi és a heti ingázás költségeinek támogatásával, olcsó (majdnem ingyenes) munkásszállásokkal és még tucatnyi más eszközzel megkönnyítik, hogy alacsony keresetű embereknek is megérje legális munkát vállalni a nagyobb városokban. Sürgetően indokoltnak és egyszersmind pénzügyileg kivitelezhetőnek tűnik egy olyan átfogó, elsősorban a romákat megcélzó közlekedéstámogatási program beindítása (akár csak próbaképpen!), amely - mondjuk - tízszázalékos önrész kifizetése mellett ingyen buszbérletet adna a lakóhely 40-50 km sugarú körzetében. Ez nemcsak a munkába járás, illetve az álláskeresés költségeit csökkentené érdemlegesen, de lehetőséget adna arra is, hogy a kistelepüléseken élők olcsóbban jussanak hozzá az alapvető élelmiszerekhez és iparcikkekhez (hiszen a Tescóban olcsóbban lehet vásárolni, mint a falusi kisboltban). Az "ingyenbusz" lehetősége sokat segítene a kultúra, az egészségügy és az oktatás javainak méltányosabb elosztásában is.

Ha egyszer kiengedték a szellemet a palackból, azt oda visszagyömöszölni már nem lehet. Ez megtörténhetett volna sokkal korábban is. A romafoglalkoztatás szintje már 15 éve is katasztrofális volt, azóta érdemben nem is romlott tovább. Az elmúlt 10 év történéseiben két új elem van. Az egyik, hogy 1998 óta egyre messzebb tolódnak a szólásszabadság elvi és gyakorlati határai, és most már a józan és felelősségteljes álláspontok mellett a korábbinál nyíltabban, hangosabban kezdenek megjelenni a rasszista töltetű, agresszív nyilatkozatok, és a köztársaság alkotmányos berendezkedésének alappilléreit kikezdő, nagyon is komolyan gondolt állásfoglalások. Másrészt új fejlemény, hogy a kistelepüléseken megjelentek a viszonylagosan is meg esetenként abszolút értelemben is gazdag roma vállalkozók, akiknek több pénzük van és jobban élnek, mint sokan a nem romák közül. Magyarországon évszázados tradíciója van a romák lenézésének, de most már van olyan roma is, akit a többségi társadalom tagjai közül sokan irigyelnek. Ez nagyon veszélyes helyzet. Kiszámítható, hogy előbb vagy utóbb egyik vagy másik oldalon valakinek el fog durranni az agya, azután pedig a fegyvere is!

És végül: közhelyes igazság, de mégis le kell írni. Minden valamirevaló gyógyszernek van mellékhatása is. Tetszik, nem tetszik, a kistelepüléseken lakó romák újramobilizálása csak azon az áron tudja csökkenteni ott a társadalmi feszültségeket, hogy ezek egy részét átvisszük más településekre. Megosztjuk a nehézségeket, megosztjuk a kockázatokat. De hát nem ezt jelenti a szolidaritás?

A tanulmány teljes szövege
a Beszélő 2008. szeptemberi számában jelent meg.