olimpiai és világbajnok kardvívó, mesteredző

Harmincnégy ötkarikás aranyérmünk közül huszonkettőt ebben a fegyvernemben szereztünk. A múlt század elejétől - hadd legyek egy kicsit szerénytelen - az én 1964-es tokiói győzelmemig szilárdan őriztük a hegemóniát. Azt a hegemóniát, amely már régen tovatűnni látszik, függetlenül az 1988-as szöuli csapatbajnoki címtől s Szabó Bence négy évvel későbbi, barcelonai sikerétől. (Csak zárójelben: a vívás után legsikeresebb sportágunk az úszás 23 arannyal...)

Mindezt azért bocsátottam előre, mert nem akartam úgy kezdeni kéretlen értékelésemet, hogy - felemás érzésekkel figyeltem a pekingi olimpiai vívóversenyek minden rezdülését. Felemás érzésekkel, mert - soha nem tagadnám - a kardkapitány, Nébald György örökké kedvenc tanítványom marad, viszont, amit láttam, egész egyszerűen méltatlan volt a nagy elődökhöz. Hadd ne soroljam a jól ismert neveket, szép hosszú lenne a lista!

A magyar kardvívás mintha egész egyszerűen megszűnt volna létezni.

Az elmúlt évtized két nagy tehetségéből, Ferjancsik Domonkosból és Nemcsik Zsoltból nem lett világverő bajnok, s a mögöttünk hagyott olimpián a magyarok még a legszerényebb várakozásnak sem feleltek meg.

Pedig a várakozások nem voltak épp szerények, különös tekintettel a tavalyi csapat-világbajnoki címre, amelyről most azt mondom: kimondottan rosszkor jött. Elfedte a bajokat, Nemcsikéket annyira esélyesnek kiáltották ki, hogy sokan már előre a nyakukba akasztották volna az aranyat.

Hogy mi volt a fiaskó, a vártnál sokkal gyengébb szereplés oka, arra a választ a múlt század 60-as éveinek végénél kell elkezdeni keresni. Akkor jöttek a párbajtőrsikerek. S már rögtön nem úgy kezdődtek az olimpiai esélylatolgatások, mint addig. Ugye van még, aki emlékszik rá: a kardozók két aranya tuti...

Szegény Zarándi Csabával ketten voltunk azok, akik megpróbáltuk életben tartani a hagyományokat, s nemcsak az eredményeket illetően, hanem a képzésben és a versenyzésben is, a páston. A kard ugyanis nem a sok fegyvernemes vívás egyik szakága, hanem... Külön műfaj! Az egyetlen, melyben szúrni is, vágni is lehet. De nem mennék bele a szakmai fejtegetésekbe, sokkal többről, egyszerűbb dolgokról van szó: egy kardvívónak mindig gondolkodnia kell! Fel kell térképeznie az ellenfelét, s túl kell járnia az eszén! Ez az, amit a legjobban hiányoltam Nemcsikéknél: úgy álltak ott a páston, hogy látszott rajtuk, fogalmuk sincs, mit csináljanak.

Most azoktól - nem kertelek, kimondom a nevüket is: Gémesi Györgytől, a szövetség elnökétől és Kovács Tamástól, aki a vívószövetség különböző posztokat betöltő vezetőjéből lett az olimpiai bizottság sportigazgatója -, akik a legkülönfélébb kifogásokkal magyarázzák a megmagyarázhatatlanul gyenge szereplést, elképesztő vélekedéseket lehet hallani. Ahelyett, hogy feltennék a kezüket, és beismernék, hogy nekik "köszönhető" a magyar kardvívás agóniája, s levonva a kézenfekvő konzekvenciát, lemondanának!

Hallom, hogy milyen sok magyar mester kényszerül külföldön munkát vállalni. Nos, állítom: ez egész egyszerűen hazugság! Igaz, sokan dolgoznak külföldön, de a többségük itthon még az égvilágon semmilyen eredményt nem ért el. Aztán hatalmas a jajveszékelés azzal kapcsolatban is, hogy milyen kevés a gyerek, senki nem akar vívni. Ezt is cáfolom, mert mind a mai napig eltöltök hetente négy napot egy kis klub, a BSE vívótermében, és tele vagyunk gyerekekkel. Rengetegen vannak!

A magam különbejáratú elmélete szerint ahhoz, hogy valaki eredményes kardvívó legyen, három dolog kell: képzett edző, tehetség, és áldozatkész, hozzáértő kiszolgáló "személyzet". Szilárd meggyőződésem, hogy mi ez utóbbi terén állunk a legrosszabbul!

Régen megfogalmazódott már bennem a kérdés (és ez egy kicsit túlmutat a víváson, a kardvíváson, s jellemző az egész hazai élsportra), hogy vajon a klasszisaink kinek a "tulajdonában" vannak? Az államéban, amely, mégiscsak a legtöbb pénzt költi rájuk? A klubjaikéban? Ugyan, hiszen majdnem minden klubnak kilóg a feneke a gatyából... A szponzorokéban? Talán... Magyarán: nincs egy tulajdonos, aki - ha szükség lenne rá - rendet vágna, egy személyben eldöntené a legfontosabb dolgokat. Egyáltalán: döntene. Még az a kevés nyerő emberünk is gazdátlanul lóg a levegőben! És persze élvezi a minket körülvevő fene nagy demokrácia minden előnyét, pedig a sportban - ezt többek között az örökemlékű Széchy Tamástól tudom -, a diktatúrának igenis komoly szerepe van...

Ha már belekezdtem ebbe a bizonyítványírásba, muszáj szólnom a Testnevelési Egyetemről, a testnevelőtanár-képzés felelősségéről is. Nekem hajdanán egy testnevelő tanár adott először kardot a kezembe szülővárosomban, Esztergomban. Nem értett olyan nagyon a víváshoz, de azért konyított hozzá, az alapokat megtanították neki a TF-en. Ha rajtam múlna, ma is legalább másfél évig tananyag lenne a vívás a Testnevelési Egyetemen! És még valami: egy tollvonással megszüntetnék minden esti meg levelező mesterképzést! Vívómestert csak és kizárólag nappalin lehessen képezni!

De visszatérnék sportágam vezetéséhez, Gémesi Györgyhöz és Kovács Tamáshoz. Az egész pekingi kudarc az ő felelősségük. Engem persze az érint a legfájdalmasabban, amit a karddal tettek. Az oly sokat emlegetett aranyesélyek realizálása helyett totális leégés! Mindkettőjüknek le kell mondania! Gémesinek át kell adnia a helyét egy új vezetőnek, aki új elnökséggel láthatna munkához. Ismerek olyan befolyásos, áldozatkész embereket, akik szívesen tennének kísérletet a magyar vívósport talpra állítására!

Jómagam, túl a hetvenen, a legendás elődöket közvetlenül követő utódként, úgy érzem: nem hallgathatok. Ha hallgatnék, akkor úgy állíthatnának engem is egy sorba a felelősökkel, mintha nem épp ők mondtak volna le a segítő közreműködésemről már csaknem húsz éve. Fájó, amiért ekkora kudarcot kellett elszenvedni, ahhoz, hogy fel lehessen végre vetni a felelősség, a felelősségvállalás és az őrségváltás kérdését. De ha már sajnos így alakult, akkor - lépni kell!

A magyar kardvívás ma közel sem számottevő, már ami a világ élvonalát illeti. De hiszem, hogy még lehet, megint lehet! Csilloghat régi fényében...