Ebben a műveltségben mindig vannak hagyományos és innovatív elemek is. Arányukat szintén a társadalmi működés teremti meg és igazolja vissza. Így van ez a kölcsönhatásokkal, a „motívumvándorlással" is. A népek országútján a történelem kezdete óta - az elek­t­ronikus sztrádán pedig még gyorsabban, intenzívebben és látványosabban - zajlik a természetes kulturális csere. Sajátos folyamat ez: mindkét fél, az adó is, a vevő is gazdagodik általa, színesedik, „hálózatosodik" a kultúra, mely hatékonyan segíti a globális „világfaluban" a kommuni­kációt.

Voltak a történelemben államok (olykor az állam mögött álló vallási mozgalmak, egyházak), melyek - különböző történelmi-társadalmi kihívásokra válaszolva - magukra vállalták a kulturális kánon megfogalmazását. Olykor tűzzel-vassal (máglyákkal, tömlöcökkel) „igazolták" műveltségfelfogásuk igazát. Amikor szelídült a világ (József Attilával szólva: „finomult a kín"), akkor kialudtak a máglyák, megnyíltak a börtönök, elegendőnek látszott, hogy az „uralkodó eszme" (ideológia) törvényesítette: ez a kánon az egész nemzet kulturális kánonja.

Ilyen törvényesítés eszközévé vált az iskola is. Általa üzent az iskolákat létrehozó, szabályozó állam, egyház iskolásnak és nem iskolásnak: ez az a tudás, ami fontos és szükséges, ez a kultúra tartja cementként egyben, egységben a nemzetet. A „nemzeti egység" jelszava mögött persze mindig volt az uralkodó elit szándékai szerint is erősebb-gyengébb kirekesztés. (Mint a „Még azt mondják, nem illik a tánc a magyarnak" kezdetű reformkorbeli népies műdal is mondja: „nem ha néki cipellőt, bő nadrágot varrnak". Ez persze sokkal szelídebb változat, mint az „idegenlelkű", mely eredetileg a XX. század első feléből való szitokszó.)

Ilyen egységes kulturális kánont vélt előírni az egykor létezett szocializmus is. „Szocialista tartalom nemzeti formában" - ez volt az elvárás. Ezt jelenítette meg a szigorúan ellenőrzött iskoláiban. A szocialistának nevezett korszak utolsó éveiben két dolog vált nyilvánvalóvá.

Először is az (ezúttal egy közismert magyar népdalt idézek), hogy „szerelemben nem parancsol a bíró". Vagyis: jóformán hiába volt minden - a családok, kisközösségek, a kulturális közösségek, mozgalmak táplálták, éltették saját műveltségüket, formálták identitásuknak megfelelően közösségük kultúráját. Ennek szerves kommunikációja hozta létre (újra meg újra) azt a látens közmegegyezést, melyet közműveltségnek lehet nevezni. (Érzékeny értelmiségiek - politikai hitvallásunktól függetlenül - panaszkodhattunk e „közműveltség" furcsaságaira, popularitásának gyakori „alantasságára"; eszközünk egyetlen adódhatott: újabb és újabb közösségekbe, mozgalmakba épülve érvényesíteni saját műveltségfelfogásunkat. Ha ennek volt társadalmi érvényessége, akkor növekvő népszerűséggel [nép-szerűséggel] elfogadást nyert, tápláló, továbbfejlesztő közösségre talált.)

A XX. század végén a társadalomtudományi kutatások arra a drámai eredményre jutottak világszerte, hogy az egységes tanterv szerint működő iskolarendszerek - minden jó szándék ellenére - nem a közműveltség egységesüléséhez járultak hozzá, sokkalta inkább a széttagoltságához. Egy olyan kis országban is, mint a miénk, egyre-másra kitűnt, hogy ugyanaz a tananyag kevés, demotiválóan unalmas az érdeklődő, az iskolázással is feltörekvési lehetőségeit kereső középosztály gyerekeinek, és sok, s újra csak demotiválóan unalmas, érdektelen az iskolázástól már jóformán semmit sem remélő leszakadó családok gyerekeinek.

Ez a felismerés szülte a 90-es évek fordulóján az alaptanterv-helyi tantervek kettősségére építő iskolai szabályozás filozófiáját. A demokratizálódás folyamatába illeszkedve megképződött annak a tanári közösségnek, nevelőtestületnek az ideálképe, mely képes helyesen diagnosztizálni társadalmi környezete - tanulói - elvárásait, a „hely" művelődési hagyományait, jövőképét, szükségleteit, s képes ezekhez alkalmazkodó helyi programot alkotni. A nemzeti kultúra kívánatos integritását a Nemzeti alaptantervbe rögzített megegyezés biztosítja, olyan absztrakciós szinten, hogy az egyre tagoltabb magyar társadalom - és gyerektársadalom - minden jelentősebb (az alkotmányosságot elfogadó) csoportja a magáénak érezhesse. Ez a felfogás próbált válaszolni az integráció iránti elvárásokra és a differenciálódó igényekre is - egyre inkább európai (uniós) horizonton.

Mint az alaptanterv alkalmazásában több ízben is felelősséghez jutott szakember mindig is láttam javítanivalót ezen a szerkezeten, de mindvégig ebben a modellben gondolkodtam. Ezért is üdvözöltem, hogy a legutóbbi - 2007-es - alaptanterv-változat a kompetenciák és fejlesztési feladatok nyelvén fogalmazott - kerülte a műveltségi kánon konkrét tudáselemeinek a meghatározását, hiszen azt szerves, napról napra változó folyamatként kell elképzelni. Kéretik belegondolni: vajon a ­NASA minapi bejelentése nyomán nem indokolt-e az iskolában (is) többet foglalkozni az arzén nevű elemmel? Vajon a svájci részecskegyorsító beindítása után nem kell-e újrafogalmazni a „részecskefizika" „tananyagát"? Vajon Spiró új regénye vagy Varró Dániel új versei, a két Korea konfliktusának újabb fordulatai, vagy a határainkon túl élő magyarság helyzetében bekövetkező változások, egy új Makovecz-épület, egy új Huszár Lajos-opera megjelenése, vagy éppen - már bocsánat - Szíj Melinda „tündöklése és bukása" nem követelnék-e szinte napról napra a „közműveltséget" „előíró" kanonizált tananyag újraszerkesztését? Nyugodt is lehettem: megannyi tantervfejlesztő műhelyben folyamatosan készültek új „kerettantervek", s ezek ösztökélték az iskolákat helyi tanterveik folyamatos karbantartására.

Az „új" oktatáspolitika más - a tár­sa­­­da­­lomtudományok évszázados ered­mé­­nyei­­vel szembefeszülő - szabályozási ideológiát kíván érvényesíteni az új alaptantervben. Készül - máig ismeretlen, de vélhetően jól felkészült szakemberek műveként - olyan, legalább öt évre „kőbe vésett" alaptanterv, mely a „közműveltségre" hivatkozva megjeleníti a maguk konkrétságában a „tananyagokat". A kormányzat ezen felül, e kánon „lebontásaként" kötelezően (!) alkalmazandó kerettanterveket ír elő az iskolák számára, s kegyesen megengedi, hogy az iskolák „helyi tanterveikben" tízszázaléknyit „hozzáfűzzenek" ehhez. Az eltérést - a 80-as évek szabályait idézve - kísérletként engedélyezheti a miniszter. Ennél is bonyolultabb, s szerintem veszedelmesebb a kép. A helyi tanterveket mind ez idáig a fenntartóknak független - országos listán szereplő - szakértőkkel kellett véleményeztetni. Az új törvény szerint a szakértők immár nem függetlenek, hanem a „megyei kormányhivatalok" zsoldjában álló szakemberek. A fenntartó jóváhagyási szabadsága is megnőtt. Míg eddig csak törvényességi vagy finanszírozási indokokkal tagadhatta meg a nevelőtestület munkájának, a pedagógiai programnak a jóváhagyását, az új törvénytervezet szerint betilthatja azt akkor is, ha „szakmailag nem tartja megfelelőnek". Kéretik elképzelni egy polgármestert, aki szakmai indokokkal tiltja be pl. Darwin tanításait, és kedvenc íróját, költőjét, zeneszerzőjét oktrojálja rá az iskolára. Ezentúl megteheti. A tantervek nyilvánvalóan a politikai-ideológiai nyomásgyakorlás és kirekesztés eszközeivé fognak válni, jobb esetben meggyőződésből, rosszabb esetben gyávaságból. (Akinek nem tetszik: bukhat, vagy 17 esztendősen abbahagyhatja az iskolát.)

Elvégeztetett. Ismeretlen emberek definiálják a „közműveltséget", sajátítják ki a nemzeti kánon meghatározásának jogát. Ehhez pedig nem az európai kultúra, a világkultúra java kapcsolódik majd, hanem a gondolatrendőrség, a kulturális egyenirányítás történelmi hagyománya.

A „közműveltség", a „nemzeti egység" zászlaja alatt.

A szerző pedagógus, docens, ELTE