Az ember még ma is csak ámul, hogy a nyomorult középkori csillagászok mit összekínlódtak, amíg megrajzolták a Föld körül keringő megannyi bolygó és csillag rettentő bonyolult pályáját. Abból indultak ki ugyanis, hogy a feltevésük valóság, tehát a Föld a mindenség középpontja, és nem is mertek más megoldáson gondolkodni.

Ami igen tanulságos tudománytörténeti példázat, ám az mégiscsak meghökkentő, hogy ma, 2011-ben a magyar kormány engedelmesen újrajátssza ezt a félezer éves kudarctörténetet. Mert lehet sok mindent mondani, de a lényeg mégiscsak az, hogy a kormány most azért fogja felszántani a magyar felsőoktatást, sőt még a helyét is behinteni sóval, mert nem elég bátor a valódi megoldáshoz folyamodni. Mivel tudja, hogy a racionális döntés meghozatalakor mint minimum fel kéne köpnie és alá állni, úgy beismerni, hogy voksvadász populizmusból akadályozta meg három évvel ezelőtt a felsőoktatási tandíj bevezetését, ezért nemlétezőnek tekinti azt az egyetlen épeszű opciót, hogy egy forráshiányos rendszer eltartásában pénzzel vállaljon részt az, aki használja. Ehelyett a saját tévedhetetlenségébe vetett mély hittel halad a káosz, az értékek elpusztítása, egy nem hibátlan, de működő struktúra felszámolása felé.

A képlet pedig nagyon egyszerű. A költségvetés egy adott mennyiségű pénzzel gazdálkodik, a kormány dönt arról, hogy ezt milyen szempontok szerint osztja el. Most az a szempont győzött, hogy a felsőoktatásnak nagyságrendekkel kevesebb jut, mint korábban. Ennek értelméről lehet vitatkozni – felhozva például, hogy a pillanatnyi fiskális racionalitás egész nemzedékeket tesz esélytelenné a tudásalapúvá váló világban –, de nem érdemes. Az a pénz, amit innen „kivonnak”, már el van véve, ásó, kapa.

Maximum azt a kérdést érdemes tehát feltenni, hogy vajon tisztában van-e a kormány azzal: egy ilyen bonyolult rendszert évtizedekre siklathat ki egy ennél óvatosabb belepiszkálás is. Végiggondolta-e valaki, hogy ami papíron egyszerű átszervezés, karok és komplett intézmények ide-oda tologatása, az a gyakorlatban a struktúra évekre szóló megbénítása? Számolt-e azzal valaki, hogy egész régiók felsőoktatásának egy tollvonással való áttestálása a ködös magánszférára beláthatatlan mértékben rontja majd az esélyegyenlőséget? Egyáltalán gondolkozott-e bárki is azon, hogy mi lesz azokkal az intézményekkel, amelyek kipottyannak az állami körből? Csak kihúzzuk alóluk a szőnyeget, oszt jónapot?

Mindez kizárt, hisz téboly – mondanánk, ha az elmúlt egy év nem tanított volna meg hinni az elképzelhetetlenben. Így csak a dokumentálás szándékával írjuk le újra: a fiskális háttér a mindenkire érvényes tandíj bevezetésével is megteremthető lenne, az állam a fizetendő összeg mértékével támogathatná az általa fontosnak tartott képzéseket, és a szociális szempontokat is érvényre juttathatná egy erős ösztöndíjrendszer kidolgozása révén. Ennyit kéne tenni mindösszesen. De hát mindnyájan látjuk: Kopernikusznak itt nem osztottak lapot.