A rossz hír az, hogy a törvény az EU audio­vizuális ügyekben illetékes biztosával egyeztetett kiigazítások után sem felel meg az európai szellemiségnek. Legfeljebb az általános jogi keretek és az aktuális erőviszonyok nem teszik lehetővé, hogy a bizottság és a többi EU-tag kikényszerítse a kívánatos változtatásokat.

A médiatörvény módosítását éppúgy nem előzte meg szakmai, pláne társadalmi párbeszéd, mint az eredeti jogalkotást. A kormányoldal nem vette figyelembe sem a teljesen új törvény közös írására vonatkozó szocialista javaslatot, sem a Lehet Más a Politika kérését, hogy a nyomtatott sajtót és az internetet vonják ki a jogszabály hatálya alól. A Fidesz a Médiatanács egységes narancs színéből sem enged, továbbra sem akar hallani az ellenzék által jelölt személyek tagságáról, még a parlamenti erőviszonyok eleve számára kedvező arányai mellett sem.

Hol van már az 1996-os médiatörvény előírása arról, hogy a kormányoldal és a mindenkori ellenzék fele-fele arányban képviseltesse magát a közszolgálati médiumok felügyelő testületeiben? Pedig akkor az MSZP–SZDSZ-koalíciónak nagyobb volt a parlamenti erőfölénye, mint most a Fidesz–KDNP-pártszövetségnek. (Más kérdés, hogy 1998 és 2002 között a MIÉP segítségével a Fidesznek sikerült kijátszania a szabályt.) A közszolgálati médiumokat ideje megint államiként emlegetni, mint 1990 előtt: az ellenzék szinte csak negatív összefüggésben szerepel bennük, mindent a hatalom szájíze szerint tálalnak, pont úgy, mint ami ellen annak idején a fiatal Orbán Viktor föllázadt. A kormányszócsővé züllesztett Magyar Televízió és Magyar Rádió rohamosan veszít pozícióiból, mint ahogy az előre látható volt. Az állami cégek hirdetéseit a kormányközeli adókhoz és lapokhoz csatornázzák úgy, ahogyan azt előre lehetett tudni.

Magyarországnak nem a médiatörvény a legnagyobb baja. Az csak a súlyos hatalomkór egyik tünete, s kezelgethetjük európai gyógytapaszokkal, kikúrálni csak az alapbetegséggel együtt lehetne. A Fidesz úgy fogja fel a demokráciát, hogy most ők nyertek, tehát mindenki másnak, parlamentben, sajtóban, üzleti életben – kuss. A csendrendelet a médiavilágban különösen feltűnő.

A médiatörvény kényszer alatti, minimális kiigazítása után majd azzal érvel a kormány, hogy a történet lezárult, nem érdemes tovább foglalkozni vele. Pedig nem zárult le, csütörtökön például az Európai Parlamentben is lesz egy szavazás. Ezen a relatív többségben lévő néppárti képviselők, ha nem is elvi okokból, de hatalomtechnikai megfontolásból alighanem megbuktatják a magyarországi médiapraktikákat bíráló határozati javaslatot. A magyar kormánynak azonban a szavazás ténye is intő jel kell hogy legyen. Ha meg a kedvezőtlen oddsok ellenére mégis átmegy a szocialista–liberális–zöld–baloldali tervezet, abból újabb európai gondok következnek.

Akárhogy is, szükség van a sajtószabadság melletti ­március 15-i demonstrációra. A magyar média mégiscsak Magyarországnak a legfontosabb.