Bő két évvel ezelőtt töprengett el először írásban a Népszabadság azon, hogy az Orbán-kabinetnek lehet forgatókönyve az EU-tagság föladására. Azt írtuk: a kilépésnek akkor lesz realitása, ha az ország működte­tőinek jobban megéri távozni, mint maradni. Most, hogy a gondolatkísérlet kezd politikai programmá formálódni, érdemes végiggondolni, felosztotta-e már a saját reprezentánsai között az „élcsapat" olyan mértékben a minden körülmények között elegendő bevételt termelő közszolgáltatásokat és közjavakat (energia, víz, szennyvíz, hulladék, föld, élelmiszer-előállítás, kiskereskedelem, dohány, alkohol, közösségi közlekedés stb.), hogy ne szoruljon rá feltétlenül az EU-ból érkező apanázsra. A gyors válasz az, hogy még nem, de a folyamat halad: minden ellátási láncba beépültek a megfelelő család-, kormány- és párttagok, aki pedig rossz helyen volt, azt úgy vágták ki, hogy Veszprémig vagy Amerikáig csúszott.

Ne legyenek illúzióink (Brüsszellel szemben sem): az EU az uniós támogatásokat alapvetően a helyi politikai elitek lekenyerezésére és féken tartására használja. Az már az egyes tagállamok demokráciájának erején meg az aktuális hatalom jóindulatán múlik, hogy a kapott pénz szimplán elmerül a korrupciós mocsárban, vagy legalább egy részéből jólétet, fejlődést vásárolnak a polgárok számára. A mi különutas elitünk láthatóan igyekszik olyan helyzetet teremteni, hogy ez az áttételes befolyás a legkisebb legyen: mire a kilépés esetleg komolyan szóba kerül, ők talán már nem járnak rosszul vele, hogy
a korbáccsal együtt a mézről is lemondhatnak.

Mi viszont minden nappal, amíg hagyjuk, hogy maguknak építsék tovább az országot, egyre közelebb jutunk hozzá, hogy a ne­vünkben Brüsszelt végleg Felcsútra cseréljék.