Az Eurostat legutóbbi tanulmánya szerint az Európai Unió 28 tagállamának legszegényebb régiói közé tartozik Magyarország hét régiója közül négy. Köztük a dél-dunántúli is, amely rettentően távol áll a „jobban teljesítő” ország képétől.

E lap hasábjain is számos riport jelent már meg arról, hogy a régió – főleg a határ mentén lévő településeinek – lakossága folyamatosan csökken, és az ott élők mindennapos, nagyon komoly nehézségekkel küzdenek.

Megélhetést keresnek. A munkanélküliség bizonyos térségekben, főleg Baranya déli részein mellbevágóan magas. A közmunkaprogram lendülete a választások után visszaesett, mégis ez az a foglalkoztatási forma, amely valamiféle lehetőséget biztosít, úgy is lehet mondani: biztosabb megélhetést teremt.

A kérdés, hogy meddig. Októberig talán, hiszen az önkormányzati választásokra nyilván újra felfuttatják, aztán érvényesülnek majd a valóság törvényei: a közmunka fenntarthatóságát senki sem tudja és senki nem is fogja garantálni.

Folyamatosan leszakadó térség ez: nemcsak az elvándorlás sújtja, hanem az infrastrukturális hátrányok is, amelyek legkisebbike az úthálózat minősége. Az emberek, többségükben a fiatalok, lábbal szavaznak, elmennek és máshol keresnek megélhetést – indulnak, amerre csak bírnak. Viszik magukkal a tudást, amely még reményt adhatna, hogy a vidéki településeknek valamiféle megtartóereje legyen rajtuk keresztül.

A lényegi probléma már több éve (évtizede?) adott, és ebben a helyzetben mégis meg kell találni a településeken azokat a kis közösségeket, azt a néhány ott lakót, akik – a jobb esetben aktív polgármester mellett – a helyiek megmaradt reménységei lehetnek a települések életben tartására, az ott élők aktivizálására.

A teleházvezető, a könyvtáros vagy a helyi segítő, aki programszervező és falubuszt is vezet egyben, mind-mind olyan nélkülözhetetlen szereplő, aki nélkül szinte teljes lenne a kiüresedés.

Ezek az emberek még megpróbálják tartani a külső kapcsolatokat, „behozni” az információt, hiszen a leszakadó települések lakossága már nem, vagy csak rendkívül korlátozottan fér hozzá a különböző szolgáltatásokhoz. Ezen a helyzeten próbálnak enyhíteni az ország megyei könyvtárainak szakemberei, akik a településeken dolgozó munkatárs közreműködésével igyekeznek életben tartani a helyi könyvtárakat.

A kulturális szakemberek (és nem csak az övék) feladatai ott a legnagyobbak, ahol a társadalmi-gazdasági lemaradás halmozottan hátrányos helyzetet teremt egy egész település számára.

A helyi közösséghez rendszeresen érkező szakember adott esetben szociális segítőként is funkcionál, hiszen az ott élőket meghallgatva már közelebb is lép a problémák feltérképezéséhez, adott esetben megoldásához. Apró reményforrások.

A leszakadó, reménytelen helyzetben lévő térségek lakosai tudni akarják, hogy tagjai-e még a Magyarország elnevezésű kirakónak, amit már huszonöt éve nem sikerül kirakni, pedig már az európai szintű játéknak is részesei vagyunk, immáron tíz éve.

Az itthoni kirakónak az egyes jól illesztett darabkái megvannak a nyugati országrészeken, Budapesten és környékén is. Viszont a többi darabkának a helyét senki nem találja, és nem úgy tűnik, hogy a következő években bárki meg akarná találni. Leszakadtunk. És ez már nem játék, hanem a mű maga: torzó.

A szerző népművelő