Nem vagyok nyugodt, amióta olvastam, hogy az ősi kikuju vallás követői szerint az elhunytak lelke nemcsak sámándobokba, de az állatokba is beköltözhet, s ott élhet tovább. Mondjuk, nekem anyám kutyája már régóta gyanús. Három nappal apám halála után csapódott hozzánk, leült a küszöbre, s onnantól kezdve nem tágított. Amikor belenéztem a szemébe, megborzongtam: ezt a tekintetet mintha évtizedek óta ismerném. Persze akkor ezt a kósza ötletet még elhessegettem magamtól, de bizony azóta is egyre több jel mutat arra, hogy ez az eb nemcsak úgy mellénk vágódott, hanem tudatosan választotta ki anyámat, aki azóta egyfolytában kockasajttal és csirkemájjal tömi. Pedig megpróbálkozhatna vadmalaclevessel meg juhtúrós sztrapacskával is, hálásabb közönségre lelne.

A lovastanyán, ahová alkalmasint kijárok, nemrég szintén befogadtak egy kölyökkutyát. Akkora volt, mint egy pamacs, és inkább egy kis foltos hiénára hasonlított, semmint rendes ebre. Lassan megerősödik, s nevet is kéne találni neki, de gazdája – noha nem egy kikuju – egyre csak töpreng a megfelelőn. A Gyilkos és a Rambó után felvetődött már a Ford Fairlane és Pelikán József gátőr neve is, most pedig épp a Pabló van soron. – Félek, hogy Pablo Escobar szelleme egyszer csak beleköltözik –mondta a minap halálos komolysággal, mire próbáltam nyugtatni, hogy e keresztnév ennél emelkedettebb szellemeket is magához vonzhat. Itt van mindjárt Picasso, Neruda vagy akár a katalán csellista Casals is, valamennyi művészlélek, és sokkal inkább kívánkoznak a festői Bükk lábához, a természet lágy ölére,mint egy izgága drogbáró.

Úgy sejtem, hogy Pajkos, a „kezdőlovam” egy idő előtt eltávozott forradalmár lelkét fogadta be, s nem lennék meglepve, ha a hozzá képest tengernyugalmú Grácia magát Grace Kellyt vagy Audrey Hepburnt rejtené: kecsben és kellemben nemigen versenyezhet vele más kanca.

Szóval nekünk, még embertestben élő embereknek irtózatos a felelősségünk, amikor állattársaink sorsáról és jólétéről döntünk. Épp ezért nem vagyok nyugodt, hogy a kormányfő a mi-

nap két barátja portáján is állattelepet avatott. A felcsúti Flier János marhákban, az alcsúti Mészáros Lőrinc pedig mangalicákban utazik. Ismerve az urak magasröptű karrierívét – az egyik autóvillamossági szerelőből,míg a másik gázszerelőből lett néhány év alatt dúsgazdag vállalkozó, új földbirtokos, a helyek ura és parancsolója, legelőkön és juhászokon átgázoló mindenható –, nehezen tudom elképzelni őket, amint állnak az istálló vagy a sertésól ajtajában, s elmélázva vakargatják a tehenek és a disznók fülét, kinek mely vakarnivaló adatik. Kézzel varrott méregdrága cipőjük talpát nemigen teszik trágyaszagtól illatozó tereknek még csak közelébe sem. Most is csak azért voltak jelen nagy dérrel és dúrral, mert az avatási felhajtás és protokoll s nemkülönben a nagy hatalmú barát, ki önnön kezével vágta át a nemzetiszín szalagot, kívánta az ottlétet.

De ki marad majd ott másnap, azt kutatva: a bal kettes karámban vajon nem Ady szelleme mélabúskodik-é? S miért oly vidám kettővel arrébb az, aki lábait is mintha Chaplinként tenné egymás mellé? Ki töpreng majd, miért viselkedik tragikaként az egyik, s primadonnaként a másik mangalica? Kinek szúr majd szemet, ha egyes tehénfülek komolyzenére billennek,más térdek meg rockra roggyantanak?

Ki lesz ott kikuju a kikujuk helyett?