Vári György (Ki, ha ők sem?, január 26.) felteszi a szerinte egyetlen helyénvaló morális kérdést, mely szerint: „...elkövetett-e valóban mindent Izrael, hogy minimalizálja a halálos áldozatok és a sebesültek számát. Ezt a kérdést se TGM, se Heller nem teszi fel." Ez a kérdés vonatkozik az arányos válaszcsapás elvére is.

Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni olyan emberként, mint aki tudatos fejjel élte végig a második világháborút, és annak jelentős hadműveleteit a sajtó hasábjain és a rádiók híradásain keresztül.
Az izraeli hadsereget - amely nem bővelkedik jelentős emberanyaggal, lévén a ország összlakossága hatmillió körüli - nem teheti ki hadvezetősége olyan jelentős emberveszteséggel járó harcoknak,mint amilyeneket a házról-házra történő utcai harcok követelnek meg a támadó féltől. Ezért, és jól kiképzett emberei életének  megóvása miatt kényszerült azon megoldásra, amelynek tanúi voltunk: a légi és tüzérségi előkészítésre.

Sajnos, ez olyan sűrün lakott településeken, mint amilyenek a gázaiak, a polgári áldozatok elkerülhetelenek, különösen az olyan harcmodornál, mint amilyent a Hamasz harcosai alkalmaztak (civil létesítményeket használtak tudatosan rakéta-kilövő állásokként).

Feltehető ezek ismeretében a kérdés a jól fűtött szobákban fanyalgó, sőt gyűlölködő hangvételű írásaikat megfogalmazóknak (Ádám Péter: Az izraeli héják álláspontja, január 26.): akkor találnák morálisnak és arányosnak az izraeli válaszcsapást, ha több száz izraeli katona esett volna el egy olyan ellenféllel vívott rákényszerített harcban, amelynek nyíltan hangoztatott célja Izrael állam megsemmisítése?