A politikai legendárium szerint Bokros Lajos pénzügyminiszterként – amikor már nagyon elege volt a pártpénzlobbikból és a lobbistákból – tett egy ajánlatot. Azt mondta a pártoknak, hogy írják le egy papírra, mennyi pénz kell nekik, és ő azt megadja a költségvetésből. De akkor nincs több lenyúlás, pénzszivattyúzás! Ezzel egy mozdulattal megoldódott volna a kampányfinanszírozás – magyarosan, de legalább őszintén.

Rég volt, talán igaz se volt, de a mese azóta is erről szól. Nem kell gazdasági szakembernek lenni, hogy lássa az ember: nem annyi pénzt költöttek itt el a választási kampányra, mint amennyit erre a költségvetés adott. Pedig most hoztak olyan szigorú szabályokat, hogy csak na. A hirdetési árlistákat és a pártok megjelent reklámjait maga az Állami Számvevőszék vizsgálta. Amit vizsgált, azzal rendben is volnánk, baj azzal van, amit nem, hiszen közben máshová kerültek a szürkeforrások.

Az idei kampány két igazi pénzügyi innovációt hozott. Az egyik a párttámogatásokra rárepülő, a semmiből előkerülő és alighanem oda is távozó bizniszpártok, amelyek nagy pénzekhez juthattak az indulással. Az esetükben ismerjük a pénz forrását és összegét, de nem tudjuk, mi lett vele. A másik módszer ennek a fordítottja, amikor nem tudjuk a kampányreklámra fordított összeget és annak forrását, de látjuk, mi lett belőle.

Ez a választási kampány civil szervezethez való áthelyezése. Arra ugyanis nem vonatkoznak az árlistás szabályok, nem ugrál a hátán az ÁSZ és az NVB. Nem volna egyszerűbb a Bokros-módszer? Igaz, már azt is tudjuk, miért nem volt még az sem elég gáláns ajánlat.