Kármentés - álláspontunk az iszapkatasztrófáról
Ennek a jelen kontextusban viszont már nem lenne sok értelme, de azért a politikai szálat nem kell kapásból ejteni: ami történt, az a magyar politikai osztály sok évtizedes felelősségének (és persze felelőtlenségének) következménye.
A gyökerek a 60-as évek elejéig, a Magyar–szovjet timföld-alumínium egyezmény megkötéséig nyúlnak. Magyarország a nem túl jó minőségű magyar bauxitból timföldet gyártott, a Szovjetunió ebből alumíniumot. A munkamegosztás gyümölcseként a timföldgyártás veszélyes hulladéka, a vörös iszap nálunk maradt, akkori keleti szomszédunk pedig vízerőmű-zombik és savas esők formájában fizette meg a hadiiparhoz (is) nélkülözhetetlen alumínium előállításának környezeti költségeit.
A rendszerváltáskor a magyar alumíniumszektornak józan számítás szerint el kellett volna halnia. A bauxitunk továbbra is kis sűrűségű és drágán kitermelhető, az energia 1990 táján drasztikusan megdrágult, az alumínium ára leesett. Hogy az ágazat ma mégis létezik, az egyetlen „versenyképességi” tényezőnek, a hulladék-elhelyezés szabályozatlanságának köszönhető.
Nálunk nem létezett, és ma sem létezik a szinte egész Európában működő, landfill taxnak nevezett adótípus, azaz nem kerül pénzbe a talajfelszín elfoglalása és a föld elszennyezése. Ezért lettünk az ezer hulladéklerakó országa. A vörös iszap lerakása szinte költségmentes: a mérgező zagyot salakból, pernyéből vagy földből emelt gátak között tárolják, és rekultiváció címén olykor szennyvíziszappal vagy más, szintén ártalmas hulladékkal takarják le.
Az elmúlt két évtizedben a költségvetés milliárdokat költött a probléma felmérésére és a megoldás előkészítésére – a dolgok mai állása szerint teljesen értelmetlenül. Jelenleg a hatóságok – egy sikeresnek ítélt tényfeltáró PHARE-projekt eredményei ellenére – még azt sem tudják, hogy mennyi vörös iszap van az országban (egy félhivatalos adat 25 millió tonnáról szól, a Levegő Munkacsoport 30 millió tonnáról tud, a reális szám mindkét értéknél magasabb lehet). Hosszú távon is működő ártalmatlanítási megoldás nincs, amit eddig csak azért nem mondtak ki, mert viszonylag sokan (és jól) megélnek a kuruzslásszintű, de mindig közpénzből finanszírozott kárenyhítési próbálkozásokból.
Ilyen feltételek mellett a timföld- és alumíniumgyártás sem rossz üzlet: az érintettek az áramot kedvezményes áron kapják, ahogy az iparág működőképes részéhez is úgyszólván üveggyöngyökért jutottak. Az árcsökkentés indoka annak idején a környezetvédelmi kötelezettségek átvállalása volt, ám – mint látjuk – ebből nem sok valósult meg: a tározók ma is megvannak, folyamatosan bővülnek, és baj esetén változatlanul az államnak kell a pénztárhoz fáradnia.
Egy tonna vörös iszap semlegesítése nagyjából 100 ezer forintba kerül, a 30 millió tonnányi készletet tehát 3 ezermilliárd forintból lehetne eltakarítani – ennyi értéket az iparág egy évszázad alatt sem tudna megtermelni. Most úgy tűnik, hogy a mindenkori kormányok a fentiekhez képest fillérekből megúszható kárenyhítésre sem törekedtek. Az érintett térségben élők nem tudták (máshol ma sem tudják), hogy milyen veszélynek vannak kitéve és mi a teendőjük, ha átszakad a gát.
A vörös iszappal úgy vagyunk, mint a számtalan meddőhányóval, salak- és pernyelerakóval: ha nincs katasztrófa, nem veszünk róluk tudomást. E rövidlátásnak kevés a haszonélvezője – nem kevés károsultja viszont olykor az egészségével vagy az életével fizet.