Úgy rúgtak ki az állásából 2011. május 31-ig több mint háromezer kormánytisztviselőt indoklás nélkül, hogy azt az érintettek látszólag szemrebbenés nélkül vették tudomásul. Alig pár százan érezték azt, hogy az igazukat a bíróságon kell bebizonyítaniuk.

Valójában sejtettük, hogy nem indulnak ezrével perek. Nyilván kevés bátorság maradt abban a munkavállalóban, akit a számítógépe mellől állítottak fel a biztonsági emberek, és azonnal kivezettek. Vagy aki telefont kapott, tudják, hogy most éppen beteg, de úgy készüljön, amikor legközelebb jön, a munkaügyi osztályon kezd. De az sem éppen önbizalomerősítő, hogy az ember kezdené a napi munkát, és a kezébe adják az elbocsátásról szóló papírt. Idegtépő lehetett látni, ahogy az irodában ülőket sorra hívatják, és egyre csak fogynak az ismerősök.

Hogy miért? Csak. Mert megtehetik. Kell a hely. Nyolc évet vártak rá.

A kormányváltás óta nem ez az első alkalom, amikor tömegesen megalázó helyzetbe kerülnek emberek. Tavaly júniusban történt, hogy többhetes kényszerszabadságra küldtek minisztériumi dolgozókat, majd adott időpontra berendelték őket, csak azért, hogy tudassák, további két hétre fel vannak mentve a munkavégzés alól. „Amikor ismét be kellett mennünk, nagyjából ötvenen álltunk a folyosón, a dobozainkkal a kezünkben, mert az irodánkban már ültek. Egy A/4-es lap mindkét oldala tele volt írva nevekkel. Hol egyesével, hol csoportosan hívtak be bennünket, hogy közöljék, július 23-ával ki vagyunk rúgva.” Az érintett szervezet szerint csupán a közigazgatás átszervezése történt.

És valóban: eddig az sem nyert, aki mert. A minisztériumok ellen indított perek egy része eljutott az elsőfokú ítéletig, és minden esetben a munkaadó igaza bizonyosodott be. Volt, aki fellebbezett, de ők vannak kevesebben. Hogy közülük kinek lesz kitartása elvinni az ügyét az Európai Bíróságig vagy az Emberi Jogok Európai Bíróságához, a jövő titka.

Tudjuk, hogy újabb, több ezer fős elbocsátások jönnek. És azt is tudjuk, hogy az állami alkalmazottak megint nehéz helyzetben lesznek, mert miként lehet védekezni az ellen, ha valakiről azt mondják: bizalomvesztés áll fenn vele szemben, méltatlan a munkára, és amit végez, sérti a lakosság jó közigazgatásba vetett hitét?

Nem rohant sem az előbb említettek, sem a később indoklás nélkül kirúgottak többsége a szakszervezethez, nem adott nyilvánosan hangot a felháborodásának. Ahogyan sokan megfogalmazták, féltek, hogy utánuk nyúlnak, és nem kapnak sehol állást. Vagy féltették a családtagjai­kat, akik valami csoda folytán nem kerültek lapátra. Márpedig a lapát – látnivaló – kegyetlenül nagy.