Egy két és féloldalas politikai nyilatkozat, amelyet nem elfogadott, hanem „tudomásul vett” a 193 delegáció. A zárónyilatkozat aláírására pózolni megjelent 120 állam- és kormányfő, élén az amerikai elnökkel, dolga nem lévén, gyorsan távozott. A szó ismét a szakértőké: 2010 végére talán elkészülhet  egy új nemzetközi éghajlatvédelmi egyezmény, amelynek a 2012-ben lejáró csonka kiotói dokumentumot kellene felváltania.

Nincs megállapodás, mert nem lehet. S nem csak azért – mint azt Nicolas Sarkozy francia elnök ingerülten közölte –, mert az ENSZ konszenzusos döntési mechanizmusa működésképtelen, (miközben a fejlődők minden más megoldást nyugati diktátumnak gondolnak). Hanem, mert amíg a tőkés alapon működő, szénhidrogénre épült világgazdaság egyetlen érvényes jelszava a növekedés, addig a fejlett és a fejlődő világ közötti szakadék áthidalhatatlan, legyen szó bármilyen globális érdek felismeréséről. A civilizációs minta a fejlett, nyugati világ. Alternatíva nincs.

Kína az állandó példa, de most nézzük csak Indiát, amely a következő évtizedek egyik vezető hatalma igyekszik lenni. Lakossága – pontos adat híján, mondjuk –, 1,16 milliárd. Shasi Tharoor volt ENSZ főtitkár-helyettes, az indiai Nemzeti Kongresszus Párt politikusa nyilatkozta a minap: e tömeg egy százalékának sikerül évente kiemelkednie a szegénységből. A lakosság 65 százaléka 35 évesnél fiatalabb, ők munkát akarnak. S még csak nem is amerikai vagy európai életszínvonalú életet.

Tharoor 2050-re olyan Indiát képzel el, ahol mindenkinek garantált a napi két-három étkezés, a fedél a feje fölé, általános az oktatás, a felnőtteknek a munka. Elgondolható, mekkora katasztrófával járna, ha az ország lemondana a gazdasági növekedésről, olvadjanak bármennyire is a jéghegyek.

Nyugati civilizációs viszonyok között ma  a Föld népességének ötöde él. Elvitathatja-e bárki a többi ötmilliárd jogát ugyanehhez? Az éhező százmilliók árnyékában hol kaphat prioritást a globális felmelegedés?

Koppenhága csak annyit hozott, hogy a fejlődő országoknak 2010 és 2012 között 30, 2020 után pedig százmilliárd dollárt „szánnak” a fejlettek klímavédelmi támogatásra. Titokzatos, virtuális, s ahogy egy fejlődő ország vezetője fogalmazott, júdáspénz ez. Mindenesetre nagyon gyenge és bizonytalan ellentételezése lenne annak, hogy saját gazdagodásukra - globalizálva a munkamegosztást - évtizedekig az olcsó munkaerejű fejlődők nyakába varrták az elavult technológiákat. Most meg az esőerdőket kérik rajtuk számon.

A koppenhágai klímakonferencia központjába induló tüntetőket rohamrendőrök verték vissza

És persze, nem csak Ázsiáról van szó. A gazdasági válság előtti olajéhség bevételét Vlagyimir Putyin kormányfő például – az egyik legnagyobb széndioxid-kibocsátó – Oroszország gazdaságának technológiai forradalmára kívánta fordítani: ebből sem lesz egyelőre semmi.

Az izzadó jegesmedvék és a koppenhágai csőd felszínes ellentmondásai két hétig eluralták a médiát. Mellettük meg ott találjuk a hirdetéseket a „fenntartható tévézésről”. Pedig a 2050-es indiai átlagháztartás álmaiban még csak nem is szerepel a plazmatévék új generációja.

Viszik az ENSZ-zászlót a konferenciateremből