Nem vagyok mazochista. De e sorok megírása előtt még egyszer megnéztem a 30 éves István, a király szegedi előadását az Alföldi-féle rendezésben. Ugye nem gondolja azt senki, hogy véletlenül gerjedt fel az országos felháborodás éppen most, soha előbb, vagy később?

Szörényi Levente nagyon balszerencsés szóhasználattal szennyáradatnak nevezte az őt (is) bíráló sokak kritikáját. Az idő múltával fokról fokra ismeri fel (ha el nem is) a saját súlyos felelősségét. Ők Bródyval olyan hamis alibivel éltek, hogy „be sem jártak a próbákra, maguk is a premieren látták először a művet”.

Hogy történhetett ez meg? Hogyan volt lehetséges, hogy egyes főszerepeket olyan színészek játszottak (Stohl, László), akiknek nincs megfelelő hangjuk, énektechnikájuk? A jó Levente beleborzadt, hogy a zenekar összevissza (jobbára túl gyorsan) játszik, de semmit nem tett, hogy darabjuk hetedízigleni megcsúfolásának útját állja. Igaz, olvastam én olyat is, hogy „Gyönyörű volt az, amit csináltatok”… „Mit számít, hogyha néha hamis volt az ének?” Nem kell mondanom, melyik partról származott.

De, galambocskáim, az rendben van, hogy ki gyönyörűnek, ki – hm – másmilyennek tart valamit. Az azonban önleleplező, hogy ha egy rockoperánál másodlagosnak mondja a csahos a zenét, hangot. A legnagyobb baj, ha a rendező is így vélekedik. Az, hogy Feke Pál, akinek akkora hangja van, mint a lórúgás, olyan rendezői instrukciót (mondhatni parancsot) kap, hogy fogja vissza magát (a werkfilmben láttuk), stupid. Arról van szó, hogy így is látszódjék, milyen tétova, bizonytalan figura is István. El is dalolta szegény fiú, mintha köhögés ellen ricinust vett volna be.

Aztán itt van az a nosztalgiajelenet, amelyen Szörényi térdét csapkodva röhögött. Így lecseperedett a lantosunk. Én nem röhögtem. Mert az, hogy két kedves, vénülő dalnokunkból majmot csinálnak, az bizony mindennél inkább gyalázat. Elmondom én, hogy arra az intermezzóra mi szükség volt. Kellett volna a Zikkuratnak az ősbemutató két főszereplője: Varga Miklós és Vikidál Gyula. Igen, a Vikidál-Koppány. Csakhogy ő nem állt kötélnek, így aztán Nagy Feró lett a második regős. Végül is fejenként 3 milkóért el lehet viselni 5 percnyi megaláztatást. Szörényi Levente aligha röhögött volna, ha csatlakoznia kellett volna hozzájuk.

Remélem, feltűnik, hogy én nem az előadás (kvázi) szellemiségével foglalkozom, hanem a tömérdek konkrét hiba és ostobaság kivonatos szemléjét nyújtom. Ilyenek: István a koronázás során NEM kap koronát, csak egy lemberdzseket. Sarolt megparancsolja, hogy Laborcot akasszák fel. Mindjárt az első fára! Erre összevissza verik, majd pisztollyal lelövik. Ez most modern, vagy a totál hülyeségek egyike? Koppányt jelképesen sem négyelik fel. Pedig Vikidált nem kímélték anno azt’ még most is megvan. Hogy Géza király bácsi bóklászása és többszöri feltámadása csak egy lágy agy szüleménye lehet, vélelmezhető. Novák Péter táltos helyett idiótát domborít. Nyilván szintén rendezői utasításra hagyta Csíksomlyón az eszét. Helyhiány miatt csak annyit: Jézus, Mária!

Talán van, aki nem ismeri a kutya és a cica tortájának történetét. Ők ugyanis tortát szerettek volna csinálni, de nem tudták, hogyan kell. Ezért aztán ki-ki beletett mindent, amit szeretett. Valami ilyesmit termelt ki Alföldi a tettestársaival. Minden indulat nélkül: Ha valaki egy konkrét darabban mindent átformál, mi a fenéért nem olyan műhöz nyúl, ami hasonló az ő ízléséhez? Vannak, akik azt mondják: Felejtsük el! Ne felejtsük! Maradjon ez a merénylet riasztó mementó.

A szerző sakknagymester, olimpiai bajnok