Mondok egy furcsát: Rio bizonyos szempontból pont olyan, mint a Balaton.

Gondoljanak csak bele! Kitör a főszezon, Pataki Zita kimondja a bűvös szót: kánikula, és rohan a nép a víz partjára, az ottani vállalkozók pedig azonmód elkezdik dörzsölni a tenyerüket, s előveszik az előző szeptemberben a szekrény aljába dobott, nagyobb méretű táskát, amelyben szép, nyári csillagfényes estéken hazaviszik a bevételt. Persze ehhez az kell, hogy a zöldségesnél, a lángososnál meg a fagyisnál kicseréljék az árakat jelző táblákat: az ősztől tavaszig érvényes mérsékelt árfekvést ezekre a hetekre jóval magasabb szintre emelik kizárólag népjólétileg, mert tudjuk, ugyebár: az a jó, ha tavalyhoz képest fejlődik a magyar.

Nos, Rióban is emberek élnek, s persze itt is van nyár (bár most éppen tél, de mivel a mi fogalmaink szerint ennek semmi köze ahhoz, ez lényegtelen is), van főszezon, amelyet az idén nevezzünk egyszerűen csak olimpiának. Akik az itteni helyszíneken vagy azok környékén szeretnének enni, inni, vásárolni, hamar szembesülnek a ténnyel: mindent aranyárban mérnek. Egy hamburger (na, nem friss, szigorúan légmentesen előrecsomagolva és vásárláskor felmelegítve) átszámítva olyan 1300, egy üdítő (természetesen csakis Coca-Cola és testvértermékei, igaz, az errefelé honos hatdecis palackban) 850, egy szelet csoki 700, egy dobozos sör pedig 1100 forint. S persze mindenhol ugyanazt az ötfajta üdítőt, két-három fajta csokit, kétfajta sört és egyfajta hamburgert lehet kapni, bár a szerencsésebbek alkalmasint kifoghatnak egy hot dogot, amelynek nagyjából annyi köze van névadó amerikai rokonához, hogy ugyanúgy hívják, vagy egy szelet pizzát, de ez utóbbi már tényleg felér a lottóötössel, amit abból gondolok, hogy bár az ártáblán ott van, még nem találkoztam olyan emberrel, aki látott volna olyat, akitől azt hallotta volna, hogy valaki látott bárkit is pizzát enni.

A Rio 2016 logós termékektől zsúfolt ajándékbolt áraival most inkább nem sokkolnék, legyen elég annyi: ezek az üzletek egyelőre inkább múzeumként (értsd: bejössz, nézelődsz, kimész), semmint kereskedelmi egységként működnek.

Persze tudom én, remek alkalom ez arra, hogy pénzt csináljunk mindenből, ezért is lepett meg az akció, hogy ha valaki italt vásárol, azt kitöltik neki egy egészen jópofa, olimpiás műanyag pohárba (még azt is kiválaszthatja, milyen sportág logója legyen az oldalán), amelyet megkap ajándékba. Gondoltam, gyűjtök néhányat, amolyan szóróajándékként, vettem egy kólát, kifizettem, majd a palackot a kezembe nyomták.

„Pohárba kérem”, mondtam, de kiderült, kizárólag sörhöz jár. A sokak által kedvelt nedűhöz való viszonyomat ismerők most nyilván jót röhögnek – ezúton üzenem, nem kapnak ilyen poharat –, de ebben a történetben nem is én vagyok a fontos; számomra sokkal érdekesebb, hogy egy ilyen, nyilvánvalóan forgalmat generáló buliból a célközönség fontos részét, a gyerekeket kizárják („Apu, vegyél nekem egy olyan poharas üdítőt, úszósat.”). Ezzel gyaníthatóan nem kevés bevételtől esnek el; persze így sem mennek tönkre, de örök igazság, hogy sok pénznél is jobb a több.

Szóval tévedtem. Rio de Janeiro mégsem olyan, mint a Balaton.

Szűcs Miklós,

a Nemzeti Sport kiküldött tudósítója jelenti Rióból