Látszólag nehéz Andy Vajnával vitatkozni, amikor kiadja a „csalogassuk vissza a nézőket a magyar filmekre” jelszót. Vagyis a népszínház után a népfilm felé kanyarodna itt is az út, hiszen ki ne szeretné érezni a moziteremben azt az elégtételt, hogy adóforintjait jól és helyesen költötték el, s egyébként ő pedig jól érzi magát.

De tényleg, mi kell nekünk? Üvegtigris vagy A torinói ló? A kassza csilingelése vagy komoly feszti­váldíjak? A nép diktáljon vagy a kényes ízlésű elit?

Egy egészséges filmgyártásban természetesen mindkét filmnek helye lenne, sőt: egyik aligha élne meg a másik nélkül. Csakhogy míg az egyik (hollywoodi mintára) a közönség, azaz a profit felé kacsint (és így inkább illendő lenne magánpénzt kockáztatnia), addig a másikat csak egy érdekli: minél hitelesebben valósítsa meg saját vízióját. Ne középiskolás fokon szóljon hozzánk, rólunk, nekünk. Igaz, ez utóbbi lehet nézhetetlenül unalmas vagy hosszú évtizedekig elálló érték. A szellemi és művészi szabadság igen kockázatos tud lenni, de ha termékennyé válik, annál jobb országimázs, egyben szellemi hazatalálás aligha akad.

Félő, hogy a Vajna által képviselt nézőcsalogató, erős forgatókönyvön alapuló film nem a művészet, hanem az ipar felé sodorja az alkotókat. Művész helyett kisiparos lesz mindenki. Ha rosszul szerepel a tesztvetítésen a mozgókép, sebtében újravágatják a rendezővel, alternatív befejezést kap, és máris indulhat a nézők kegyeiért. Ebbe persze belefér egy-két oscaros, művészkedős eltévelyedés, hiszen a presztízs is fontos.

Csakhogy hosszú távon fel tudjuk-e venni az amerikai közönségfilmmel a versenyt? Vagy ennek az lesz az ára, hogy minden film egy kicsit úgy néz majd ki, mint a Szabadság, szerelem? A Vajna produkciójában készült film sokkal inkább szól az amerikai közönségnek, mint nekünk, akik közül sokan szeretnénk kissé árnyaltabban látni saját ügyeinket.

Az is mennyire abszurd lenne, ha csak az a szépíró kaphatna állami ösztöndíjat a könyvére, aki épkézláb történettel állna elő. Persze azért megírhatja a rendhagyót is, de a film ezerszer költségesebb műfaj. Támogatás nélkül mi lesz a nemrégiben elindult, egyre nagyobb szakmai sikereket kivívó generációval? Hajdu Szabolcstól Mundruczó Kornélig, akik sem nagyobb közönségsikert, sem erős forgatókönyvet nem tudnak mindig felmutatni, de alkotásaik atmoszférája bárkit elvarázsolhat a világon. És tessék mondani, mi is a közönségsiker titka ebben a kereskedelmi tévé által elringatott, butított országban?

Félreértés ne essék, nem arról beszélek, hogy mindenáron meg kell védeni azokat, akik az előző, közalapítványos rendszerben eltüntettek milliókat. Ha volt visszaélés, keressük meg az elkövetőket, a többit pedig bízzuk a bíróságra. Ez lenne az igazán felelős hozzáállás. De kidobni az egész rendszert csak azért, hogy testhezálló, saját ízlésünket kiszolgáló filmeket adhassunk a kiéheztetett népnek a pénzéért, ez enyhén szólva cinikus.