Na amazoknak semmiképp, röhögnek egy döccenőset, hallottál már ilyet, még hogy olyat, na ne. Hanem emezeknek hadd legyen, s ha már van, adjunk oda egy kicsivel több pénzt is nekik. Isten szolgája a pap, legyen egy kicsit a miénk is.

No de nincs baj, mondják az urak, mert kegyes urak ezek, lehet levelet írni a miniszternek, lehet kérincsélni hívek ezreit, tízezreit képviselő kisegyházaknak, s ha az a magas úr kegyes lesz, lehet, úgy dönt, rábólintat a kétharmaddal a kérésre.

Már ha a történelem ura is helyesnek látja. Hanem hogy Mozart zene, de Bartók is az? Vagy az valami más? Petőfi az igen (bár állami ünnepeken megvágva), de Ady nevezhető-e költőnek? Nem volna illetékes végre e kérdésekben is dönteni a Tisztelt Ház?

Ilyen szégyen nem volt még a rendszerváltás óta az Országgyűlésben.

Emlékszem, milyen szépnek találtam, hogy a gyűlölt és megvetett Állami Egyházügyi Hivatal hajdani székházába a hallgass a szívedre lányok és fiúk költöztek, a Lendvay utca ócska, diktatórikus bűzét, ahol Kádár alatt a legszentebb magánügyekbe, a hitéletbe mertek beleszólni, kiszellőztették a lelkes, okos, fiatal demokraták.

Hát rég volt.

Egyháznak el nem ismert egyház, államilag túlszeretett egyház, édes istenem, mivé lett két pillanat alatt az ország?

Tudom, a mi ’89-es rendszerváltásunk meg se történt, vagy ha mégis, azok csak zavaros évek voltak az új rend narratívája szerint. Ám volt egy másik ’89-es is ama hanyatló Nyugaton, az 1789-es.

Azóta civilizációs alapeszmény: az államnak nincs dolga beleszólni az egyház ügyeibe, az egyháznak az államéba. Az ősbűnt persze Horn Gyula követte el, amikor a Vatikánnal nevetséges kompenzációs kényszerében kivételezett szerződést kötött az ország nevében. Ám amit most kotyvasztottak, az bizony mérgezett hab az amúgy is keserű tortán.

Nem egyszerűen az ország antimodernizációs hajszájának egy ügydöntő stációja ez.

Nem, ez százezrek megalázása, százezreké, akik éltek lelkiismereti és vallásszabadságukkal a maguk választott egyház normái szerint.

Ezeknek a képviselő urak azt mondták, coki, mától a tiéd nem egyház.

Ezeknek a polgártársainknak, függetlenül attól, hogy mit gondoljunk hitéletükről (amihez semmi közünk), függetlenül attól, hogy hiszünk-e Istenben (amihez másnak semmi köze), vissza kell adni, ami az övék: az egyházuk egyházi jogállását.

A tizennégy, nagy kegyesen egyháznak minősített egyház bölcs vezetői remélhetőleg a szolidaritás széles spektrumát fogják felmutatni a világi hatalmak által jogállásuktól megfosztott kicsi vagy épp nem is olyan kicsi, de az új törvénnyel megalázott egyházakkal.

Hanem van ennek a folyamatnak egy másik oldala is: az egyházakra rásózott kisvárosi iskolák. Olyan településeken veszi át sorra az egyház az iskolákat, ahol nincs másik, ahol így, ha akarják sem tudják a szülők világi iskolába járatni a gyermekeiket.

S már arra is akadt példa, hogy az új, egyházi fenntartás alá vont iskola igazgatója megmondta a tanároknak: aki nem vesz részt a vallási szertartásokon az nem taníthat az intézményben.

Miklós Imre, a kádári egyházügyér szelleme belengi a Lendvay utcát, de belengi sajnos a miniszterelnök hivatalát is.

Egy lelkész barátunk Ézsaiás szavaival vigasztal minket: „De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van.”

Igen, ezt mi is hisszük, sőt azt is, hogy pont az efféle brutális, a felvilágosodás ellenpontjaként ható törvényekre születő ellenhatás gyorsítják a világosságot.

Addig pedig szemlesütve szégyenkezhetünk – helyettük is.

A szerző az SZDSZ volt országgyűlési képviselője