1. Eszme, politika, társadalom

Két évtizede gondolja úgy a szocialista politikusok döntő többsége, hogy az ideológia, az elméletalkotás teher a politikán. El kell viselni, hagyni kell, hogy az értelmiség játsszon vele. Valami ideológiára, valamennyi értelmiségire persze szükség van, de nem a politikai játéktéren belül. A szocialista párt igyekezett a „maga helyén" kezelni az ideológiát, a maga „külön helyén" a szakmát, végül pedig - és elsősorban - kiemelt helyen, önmagát is, amikor a politikát, a politikusi szakmát elkülönítette az előbbi kettőtől. Persze nehéz lenne vitatni: a politika ma professzió. Csakhogy ennek a szakmának a lényege éppen a különböző nemű társadalmi tevékenységek, érdekek összekapcsolásának képessége, ha tetszik, tudománya. A párt az a találmány, amely teret ad, adhat az ügyek, akaratok, gondolatok, cselekedni akaró emberek találkozásának. Előbb-utóbb meg kell fizetni az árát, ha a párt kiürül; ha sem új tagság, sem civil energia, sem új gondolat, sem stratégia nem születik. Ezek hiányát ideig-óráig elleplezheti egy vezér, a média-tér, a hatalom birtoklása, az ezzel összefüggő lázas aktivitás, a kijárás, de ha nem jut egyről a kettőre az ország, a társadalom, ha az emberek többsége közönségnek érzi magát, nem azt, hogy érte és vele történnek a döntések, akkor megvonja bizalmát a nevében cselekvő párttól, az általa felhatalmazott kormánytól.

Látni kell: a szocialista-liberális kormányzás 2006 utáni kudarca nem érthető meg önmagából a politikából. Az, hogy a valós, hatékony kormányzást aktív médiajelenlét helyettesítette, hogy a reformokat nem készítették elő, hogy a pénzügyileg sikeres válságkezelés mellé nem sikerült új gazdaság- és társadalompolitikát tenni, az éppen a háttér, a szellemi-mozgalmi infrastruktúra és innováció hiányából következett.

A fenti gondolatsor eszméről, elméletről, pártról, ha igaz is, kevés a helyzet komolyságának, igazi természetének megértéséhez. 2010-ben több történt annál, minthogy a baloldal elvesztette a választásokat, a jobboldal pedig megnyerte. Nincs olyan leírás, elemzés a mai magyar politikáról, amely ne állapítaná meg: a szélsőjobboldal térnyerése átrendezte a közéletet. Nem kevésbé figyelemre méltó, hogy a liberálisok, nemzeti konzervatívok kiestek a parlamentből, viszont egy pártszerű zöldmozgalom bekerült oda. Kétségtelen, ezek jelentős változások a politikai életben.

Ám ennél fontosabb az, amit ez a választás mutat a magyar társadalomban zajló folyamatokról, átrendeződésről. Úgy tűnik: ma már nem az új rendszer valósága ütközik az előzőével, vagy annak a társadalmi emlékezetben megőrzött képével. A többség beszorult a nehezen viselhető jelenbe, a nem folytatható múlt és a jót nem ígérő jövő közé. Ma már nem arról folyik a vita, melyik rendszer a jobb, hanem arról, van-e jobb változata a mai rendszernek. A választásokat azok nyerték, akik azt állították: kell, hogy legyen. Azok vesztettek, akik nem láttak okot a változtatásra, akik védelmezték a status quót. Egyedül a szocialisták tettek így.

Mondhatni persze: mit mást tehettek volna nyolc év kormányzással a hátuk mögött? Erre a válasz: más lenne a helyzet, ha a változtatási kísérletben buknak el, és nem a fennálló védelmezésében. Ezért is kellett volna előrehozott választásokat tartani. Vagy ami még fontosabb, ezért kellett volna legalább az ideológiában ragaszkodni a rendszerkritikához, a fennálló viszonyok megváltoztatáshoz, a fejlesztő államhoz, a reformokhoz. Ebben az esetben a szocialisták úgy jelentek volna meg, mint akik ragaszkodnak az egyenlőséghez, a társadalmi igazsághoz, de a gazdasági, a nemzetközi realitásokra tekintettel képesek a kompromisszumra.

Mivel a magyar társadalom többsége nem tartja igazságosnak a mai társadalmi viszonyokat és egzisztenciáját érezte veszélyeztetve a megszorításokkal fenyegető, piaci-államigazgatási reformoktól, ezért azokra szavazott, akik biztonságot ígértek. A társadalom jelentős, semmiképpen nem elhanyagolható kisebbsége pedig már csak az erővel kicsikart radikális változástól remél javulást. Ezt a vágyát ma már nem fegyelmezi, nem korlátozza a történelmi tudat, tapasztalat, amihez az is kellett, hogy a történettudományt kiszorítsák a közbeszédből, közgondolkodásból. Kellett hozzá a jobboldali populizmus, a bulvármédia, a jobboldali sajtó historizáló ellenségkeresése is.

Ezért hasznos, ha észrevesszük: a politikai erőtér átrendeződése mögött a társadalom értékrendjének átalakulása, egy régi és egy új szociokulturális megosztottság is kitapintható. A régi: az újraerősödő nemzeti-világi, ha tetszik népi-urbánus ellentét, a másik műveltségi szintek közötti, az elit és a mindennapi kultúra közötti szakadék.

A 2010-es választás azt jelzi: véget ért egy két évtizedes időszak, Magyarországon sem a gazdaság, sem a politika, sem a kultúra nem működhet úgy, ahogy eddig. Ez ma a többség meggyőződése, belátása. Ennek a közérzületnek a jobboldal lett a haszonélvezője.

Ma a magyarok többsége a jobboldaltól várja, reméli a rendszerkorrekciót, a szolidáris társadalompolitikát.
Ezek a megállapítások azért szükségesek, mert arra hívják fel a baloldali közvélemény figyelmét: nem lehet új útra találni, ha nem értjük meg, mi is történt az elmúlt időszakban, milyen állapotban van a magyar gazdaság, a magyar társadalom. Ebből kiindulva mérhető fel igazán, merre érdemes keresni a megoldást.

2. A gazdaság és politika kapcsolata a rendszerben

1990 után az új rendszer liberális alapelveken és forgatókönyv szerint épült ki, vagyis lebontott minden akadályt a piacgazdaság, a magántulajdon és a nemzetközi tőke térnyerése előtt. Ma sem állítható, hogy az akkori világhelyzetben, hatalmas külső adósság terhe alatt nyögve és a régió teljes átalakulása következtében a külső erőforrásokért, támogatásért kialakult versenyben lett volna alternatívája ennek az útnak. Ráadásul ez az évtized a neoliberalizmus győzelmes időszaka volt a világban.

Ennek ellenére egy évtized elteltével nyilvánvalóvá vált az is: a magyar gazdaság kettészakadt egy alapjaiban külső piacra orientált, integrált nagyvállalati szektorra és egy alapvetően a belső piactól függő, közép- és kisvállalati szektorra. Ez utóbbi, a „féllábas" nemzetgazdaság csak mérsékelt bővülési, fejlődési lehetőségekkel rendelkezik, és kiszolgáltatott a nagyvállalatok, a központi kormányzati és önkormányzati megrendeléseknek. Sok a kényszervállalkozás és nem csökken a feketegazdaság jelentősége sem. Az adóelkerülés, az illegális foglalkoztatás százezrek életében játszik lényeges szerepet.

Természetesen a társadalomban hasonló osztódási és újrastrukturálódási folyamatok zajlottak le. Világossá vált: miközben a rendszerváltás integrálta Magyarországot a világgazdaság egységes rendszerébe és az Európai Unióba, bővítette a fejlődési képességek birtokában lévő közép- és felső rétegek mozgáslehetőségeit (amelyek éppen ezért akarták vagy fogadták el az átalakulást), ám nem oldotta meg a magyar gazdaság és társadalom problémáinak jelentős részét, sőt maga is súlyos, orvoslást igénylő problémákat szült.

A liberális áramlat az állam túlköltekezésének megszüntetésében, az államháztartás reformjában látta a továbblépés, a felzárkózás lehetőségét. A baloldal - jobb híján, és a politikai szövetségkötés kényszerétől is hajtva - lényegében elfogadta ezt a stratégiát, amely továbbra is a külföldi működőtőke beáramlására kívánta alapozni a magyar gazdaság jövőjét. Később a szocialistáknak nagy árat kellett fizetniük azért, hogy nem dolgoztak ki önálló gazdasági stratégiát. A konzervatív jobboldal egy új, erős nemzeti középosztály létrehozásával akart kiegyenlítést, javulást elérni az általa képviselt szavazói csoportok javára. E politika megvalósítására kapott felhatalmazást 1998-ban. Az így kialakult egyenlőtlenség, újabb aránytalanság a középrétegek között szerepet játszott abban, hogy a 2002-ben nyertes szocialista-liberális szövetség is a saját társadalomképére alapozott korrekcióval kezdte a kormányzást. Az új kormány a jóléti rendszerváltás jegyében az alkalmazotti-értelmiségi csoportok javára módosított a jövedelmi-kereseti viszonyokon, anélkül, hogy visszavett volna a jobboldal vállalásaiból. Mindez súlyos következményekkel járt, újra eladósodott az állam, amely mellé utóbb felzárkózott a vállalati szféra és a lakosság is.

Magyarország 2004 után új helyzetbe került. Erre az időre jelentős tapasztalatok halmozódtak fel az új rendszer korrekcióját célzó két kísérlet nyomán. Sem a „nemzeti", sem a „jóléti" kiigazítás nem hozott alapvető változást a gazdaságban, vagyis nem fordította meg a gazdaság, a társadalom kettéválásának irányát, nem javult jelentősen a versenyképesség sem, és továbbra sem a belső megtakarítások fedezték a gazdaságfejlesztést. Nem bővült a foglalkoztatás, nem nőttek a fejlesztésre, oktatásra fordított kiadások.

Mégis, néhány évvel 1997, a privatizáció és az évtizedes gazdasági válság és a nyugati integráció előfeltételeinek megteremtése, tehát a rendszerváltás sikeresnek tekinthető lezárása után Magyarország már az Európai Unió tagjaként, és az onnan várható jelentős források reményében tervezhette, tervezhette volna jövőjét. Sokmilliárd euró volt kilátásban, amelyre alapozva lehetőség nyílt volna a magyar gazdaság struktúrájának átalakítására és oktatási rendszerének minőségi fejlesztésére. Központi kérdéssé válhatott volna a fenntartható növekedési pálya, a tartós foglalkoztatás feltételeinek megteremtése. Ebben a helyzetben - legalábbis elvileg - mód nyílt volna arra, hogy a vezetőcsoportok, politikai erők az ország, a társadalom távlati érdekeit szem előtt tartva vitatkozzanak, majd megegyezzenek az uniós források felhasználásának fő irányáról, a szükségesnek ítélt reformok tartalmáról.

Nem így történt. Egyeztetés helyett a pártok ádáz hatalmi harcot folytattak az uniós források fölötti rendelkezési jog megszerzéséért. Ebben a helyzetben mindkét fél tartózkodott a valós gazdasági helyzet bemutatásától, a helyzetelemzésen alapuló gazdaságpolitikai elgondolások felvonultatásától. Tették ezt azért, mert féltek, hogy ezzel a politikával ellenfelüket hoznák kedvezőbb helyzetbe. A pártok vezetői attól rettegtek, hogy ha szembesítik a valós helyzettel a szavazókat, akkor eltaszítják, sőt egyenesen ellenfelük karjaiba kergetik őket. Lehetséges, de így lett volna tisztességes, vagy ha ez naivnak hat, előrelátó és racionális is: a választások győztese így joggal kérhetett volna támogatást, együttműködést a társadalomtól és a politikai ellentábortól az államháztartás rendbetételéhez, a reformok végrehajtásához, a strukturális átalakításhoz, a beruházásokhoz szükséges megtakarításokhoz.

3. A reformkísérletek kudarca és a vesszőfutás

A 2006-os választásokat kis különbséggel, de a szocialisták nyerték. Hatalmon maradt a szocialista-liberális koalíció. Először kapott többletidőt a rendszerváltás után egy politikai szövetség, hogy elképzeléseit megvalósíthassa, megerősítse a köztársaságot, a jogállamot. Nagy siker volt ez. Olyan nagy, amiért hatalmas árat kellett fizetnie. Egyik pillanatról a másikra színt kellett vallani, irányt váltani. A kormány lépéskényszerbe, időzavarba került. Nem késlekedhetett, hiszen nyár végén Brüsszelben be kellett mutatnia, miként mérsékli elfogadható szintűre az államháztartás hiányát.

Ezért kellett az őszödi beszéd. Ezért hirdette meg a kormányfő már a nyáron a reformokat. Ez a lépés egyszerre szolgálta a nemzetközi pénzügyi körök, az unió meghatározó tényezőinek megnyugtatását és a csalódott hazai közvélemény figyelmének elterelését. Csakhogy a reformok nemcsak politikailag, hanem szakmailag sem voltak előkészítve; és az ellenfél nem adott türelmi időt, vissza akart vágni, a Gyurcsány-beszéd nyilvánosságra hozatala pedig az ellentámadásra is alkalmat teremtett. Az önkormányzati választásokon elszenvedett vereség jelentős mértékben leszűkítette a szocialisták mozgásterét, társadalmi kapcsolatrendszerét, amit nem tudott mozgalmi eszközökkel ellensúlyozni. A 2006 őszén elért nagy győzelem, az önkormányzati pozíciók révén olyan eszközhöz jutott a jobboldal, amelynek birtokában már nem kellett sietnie. A helyi közigazgatás mellett az addigra kiépített médiabirodalom is rendelkezésére állt, hogy táplálja a társadalmi elégedetlenség lángját. Elég ereje volt ahhoz, hogy megakadályozza az egészségügyi reformot, megfossza a siker lehetőségétől a szocialista-liberális kormányzatot.

Annyit az igazság megkövetel: sok mindent lehet mondani erre a magatartásra, csak azt nem, hogy a sokat emlegetett nemzeti érdeket szolgálta volna. A jobboldali ellenzék mind a reformok, mind a válságkezelés során szigorú pártérdekek alapján politizált és aratta le a hasznot. Előállt a klasszikus politikai helyzet: egyik oldal sem volt képes elképzeléseinek megvalósítására. Az egyik félnek már nem, a másiknak még nem volt elég ereje hozzá. Az egyik megakadályozta a másikat a hatalom gyakorlásában, a másik pedig nem engedte a hatalomhoz ellenfelét. Ezért a közhangulat további romlása volt az ár, a szocialisták hitelvesztése pedig folytatódott.

Ezután következett a pénzügyi világválság, amely készületlenül érte az országot és a kormányzatot. Az MSZP éppen akkor készült sikerkongresszust tartani a beindult gazdasági növekedés remélt áldásainak jegyében, amikor már a magyar bankrendszer is veszélybe került. Ez a durva fordulat kellett a nemzetközi gazdasági válság mélységének felismeréséhez. Igaz: ebben a vészhelyzetben helyt állt a kormányzat, gyors segítséget szerzett, de a közelgő választásokra és amúgy is alacsony népszerűségére tekintettel igyekezett elodázni a radikális költségvetési megszorításokat. Ez már a Reformszövetségre maradt, illetőleg a zilált körülmények között hivatalba lépő Bajnai-kormányra. A nemzetközi pénzvilág szorításában nem maradt rá idő, nem nyílt arra mód, hogy az amúgy sikeresnek tekinthető válságkezelés ne csak liberális-monetáris eszközökkel, de aktív gazdaságpolitikával és a társadalmi szolidaritás jegyében történjen.

Pedig a válságnak is és a válságkezelésnek is volt és van ideológiája. A 2008 óta tartó recesszió is azt mutatja: az elmúlt két évtized gazdasági liberalizmusa az ehhez csupán alkalmazkodni igyekvő politikával együtt nem kis részben felelős a nemzetközi pénzügyi válságért. Az állam nem maradhat tovább passzív szemlélője a gazdasági-pénzügyi folyamatoknak, e téren alapos változtatásokra van szükség. Ám a baloldalnak egy évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy önálló gazdaságpolitikát és ehhez illeszkedő társadalompolitikát munkáljon ki; a baloldali minimum kidolgozásával miért pont a válság idején pótolta volna ezt a hiányosságot? Erre gyakorlatilag már nem volt idő. Nem tagadható azonban: azzal, hogy elfogadta a válságkezelő csomagot, a nagyobbik rossztól mentette meg az ország lakosságát.

Az uniós választások tették egyértelművé: a közvélemény nagyobbik része nem hajlandó a romlást megállító válságkezelést méltányolni és cserébe megváltoztatni a kormányzásról addig kialakított véleményét.

Az már csak hab volt a tortán, hogy a választások előtti hónapokban derült ki: a szocialista párt immunrendszere a kormányon töltött évek alatt felmondta a szolgálatot. Egyre több bizonyíték látott napvilágot a korrupcióról. Ilyen körülmények között nem lehetett helyreállítani az MSZP megrendült hitelességét.
2009 nyarán-őszén a szocialisták meghatározó csoportjai között megegyezés jött létre: félreteszik ellentéteiket, egységet mutatva készülnek a választásokra. Ez látszott célszerűnek, a párt vezetői ezt látták szükségesnek a kitűzött cél, a váltópárti szerep megőrzéséhez. „Csak" egy dologról feledkezett meg a pártvezetés: gondoskodni arról, hogy a várhatóan lényegesen kisebb parlamenti frakcióba elengedő számban kerüljenek be olyanok, akik hitelesen képviselhetik a vereség után új utat kereső baloldalt. Erre a hibára nehéz mentséget találni.

4. A rendszerkorrekció szükségessége és dilemmái

A jobboldal igazolva érezheti magát a győzelemben. Nagyon téved azonban, ha azt hiszi, ott folytathatja, ahol 2002-ben abbahagyta. Az ország számára az a jó, ha a Fidesz vezetői tisztában vannak azzal: Magyarország számára nem kedvezően változott a külső környezet, nem kisebb, hanem erősebb a külvilág ránk gyakorolt hatása. Nem lett versenyképesebb a magyar gazdaság, az eladósodás mértéke viszont nagyobb. Talán az egyetlen előny, hogy a jobboldal minden eddiginél erősebb felhatalmazás birtokában kormányozhat. Így esélyt kapott arra, hogy saját értékei, elképzelései és érdekei alapján végrehajtsa a rendszerkiigazítást. Nem tehet mást, mint hogy szembenéz a mai valósággal és kísérletet tesz a magyar társadalom, gazdaság és kultúra problémáinak megoldására.

Nehezebb örökséget vesz át a jobboldal, mint 1998-ban.

Az előző évtized megválaszolatlanul hagyott kérdései közül hármat mindenképpen ki kell emelni. Elsőként adja magát a fenntartható növekedés és foglalkoztatás problematikája. A liberális reformpolitika elvi, elméleti tartalmával nem az volt a baj, hogy az államigazgatást ésszerűsíteni, korszerűsíteni, működési költségeit pedig csökkenteni akarta. Sőt az is érthető, ha az állam egyre kifinomultabb - és ezért egyre drágább - szolgáltatásaira rászorultakat is érintetté akarjuk tenni a szociális-egészségügyi szolgáltatások fenntartásában. A hiba a piac fetisizálásában és a gazdasági növekedés több tényezőjének figyelmen kívül hagyásában állt, abban, hogy a liberális elmélet a gazdasági teljesítmény javulását szinte kizárólagosan a külföldi működő tőke beáramlásától várta. Ennek jegyében alakult a költségvetési, adó- és monetáris politika. Amit a szocialisták ehhez hozzátettek, az a jóléti kiadások védelme volt, ameddig lehetett. Ma azonban világos, hogy sem a nemzetközi pénzvilág, sem a nemzetközi szervezetek nem hajlandók finanszírozni a túlköltekezést. Az elmúlt évtized mérlege, az alacsonyan maradt aktivitási szint, az elhúzódó világválság, a lassan kibontakozó konjunktúra és a mindenütt folyó útkeresés ismeretében világos, hogy nem szabad a magyar gazdaság jövőjét szinte kizárólag egyetlen tényezőre: a beáramló tőkére és a vele érkező termelési kultúrára alapozni.

Új, de nem kevesebb konfliktussal járó megoldást kell keresni. Nem könnyű olyan növekedési pályát találni a magyar gazdaság számára, amelyen haladva a növekedés nem rontja a külső pénzügyi egyensúlyt és egyúttal munkahelyek sokaságát teremti. Nem egyszerű az ígéretekhez szoktatott társadalommal elfogadtatni: a hazai megtakarításokra is támaszkodni kell a versenyképes, illetőleg fenntartható munkahelyek számának növelésében. Nem világos mindenki előtt: a közép- és kisvállalkozási szektor akkor lesz képes javuló teljesítményre, ha differenciálódik, vagyis a fejlődőképes vállalkozásokhoz áramlik a segítség, azokhoz, akik munkavállalóként hajlandók és képesek foglalkoztatni a korábbi kényszervállalkozókat, feketén dolgozókat. Nem magától értetődő, hogy a lakosság többsége belátja: a jelenleginél többet kell fordítani kutatásra, fejlesztésre, oktatásra. Lépéseket kell tenni az adósságkezelés terén is, hiszen elviselhető mértékűre kellene csökkenteni az adósságszolgálatot. Végül, de cseppet sem utolsó sorban itt van a feketegazdaság bonyolult világa, amely egyszerre stabilizálja a társadalom ingatag helyzetben lévő csoportjait, és konzerválja, tartja kuszán a változásra bőven megérett viszonyokat. Aki ehhez a problémához hozzányúl, kemény ellenállásra számíthat, de ha sikerrel jár, akkor nagy sziklát gördít el a tisztulás, a fejlődés útjából. Ott a Fidesz-kormány kezében a lehetőség - a hatalom. A kérdés az: mer-e élni vele?

Az MSZP-nek voltak sikerei a gazdaság modernizálásában, többek között azzal, hogy 1995-1996-ban saját szavazóival elfogadtatta a privatizációt, a válságkezelést. Ugyanakkor az előbb említett területeken nem tudott, és némelyiken közülük - sajnos - nem is akart eredményt elérni. Most új dilemma előtt áll a baloldal. Mit kérjen számon a jobboldali kormányon: az elmúlt évek ellenzéki, populista ígéreteinek betartását vagy a fenti problémák megoldását, a modernizációhoz szükséges gazdaságpolitikát?

Hiba lenne, ha leragadna a populista ígéreteknél, és nem a tényleges gondok megoldását követelné. Ám ebből nem következik, hogy a szocialista-liberális kormányok gazdaságpolitikájának kell a megítélés alapjának lennie. Tévedés lenne az előző nyolc évben folytatott gazdaságpolitikát a maga egészében kritikátlanul védeni. Mint ahogy hiba lenne tagadni: nem lehetett és lehet végrehajtani egy radikális neokeynesiánus fordulatot az ország akkori és mai pénzügyi helyzetében, reálgazdasági viszonyai között. E helyett a baloldal akkor cselekszik helyesen, ha kiáll egy egyensúlyi követelményeket továbbra is szem előtt tartó, azoktól el nem mozduló, de a fejlesztő állam aktív szerepére (is) támaszkodó, struktúrapolitikát is képviselő elgondolás mellett.

Remélem, az elemzésből egyértelműen következik: nincs érvényes baloldali politika saját gazdaságpolitika nélkül, amely továbbra sem tagadja, hanem használja a piacot, nem kijátssza, hanem használja az uniós normákat.

A másik - nem kisebb súlyú - megoldásra váró társadalmi ügy a szegénység, a kizárás és kizáródás. Ez a téma nem egyszerűsíthető le romakérdéssé. A szegénység mind okai, mind mértéke, mind a velejáró perspektívavesztés és egyéb társadalomlélektani, magatartástorzulással járó következményei miatt olyan súlyú probléma, amely nem kezelhető az eddigi - döntően szociálpolitikai - eszközrendszerrel. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az MSZP sokat beszélt erről a témáról, ehhez képest keveset tett (kivétel ez alól a képzetlenek munkavállalását ösztönző program). Ez még akkor is igaz, ha nemzetközi összehasonlításban a magyar mutatók nem rosszak. A segélyezés tüneti kezelés, amely nem gyógyít, csak életben tart. A szegénység mértéke, a leszakadás, kizáródás folyamata nem lassult az előző két kormányzati ciklus alatt. Nyolc év nagy idő. Nincs mit csodálkozni azon, ha a szegények százezrei kiábrándultak a baloldalból. A reform, a modernizáció attól lesz baloldali, ha azok is részesülnek áldásaiból, akik egyébként nem, vagy csak megkésve kerülnének jobb helyzetbe. Nyilvánvaló, hogy igazi javulás csak a foglalkoztatás bővülésétől, az oktatástól, az esélyegyenlőségtől, vagyis egy új gazdasági környezettől, a társadalmi szolidaritástól várható. Igaz ez a romakérdésre is. Ki veszi rá a középrétegeket, akik magukat sem érzik biztonságban, arra, hogy elfogadják: önmérsékletet kell tanúsítaniuk, és fogyasztásuk, jövedelmük egy részéről le kell mondaniuk a felemelkedési esélyek megteremtése érdekében?

Ám ha a dolgok a megszokott mederben folynak tovább, akkor senki nem csodálkozhat azon, ha a Jobbik sikere nem tiszavirág-életű lesz. Ebben az esetben a társadalmi közállapot nem fog javulni, de nem fog a középrétegek hangulata sem. Erről a radikális jobboldal gondoskodik majd.

A harmadik megoldatlanul maradt nagy ügy a nemzeti kérdés. Távolról sem úgy áll a helyzet, hogy a választásokkal, a jobboldal győzelmével megteremtődött volna a nemzeti egység. Tisztában kell azonban lennünk azzal, mi teszi fontossá, továbbra is nélkülözhetetlenné a nemzetet a mai globalizált világban, az integrált Európában? Erre a kérdésre Magyarországon eddig nem sikerült érvényes választ adni. Elsősorban azért nem, mert a rendszerváltás alatti és utáni érdekharcokat a jobboldal a nemzet jegyében és nevében folytatta. A történelmi beidegződésen, tapasztalaton túl, amely erre predesztinálta, ebbe az irányba nyomta a nemzetközi tőke beáramlása, az ezt ösztönző szocialista-liberális politika is. Előállt a klasszikus kuruc-labanc, haza vagy haladás típusú szembenállás, amely szinte minden közös nevezőt maga alá gyűrt.

Most, amikor az egyik nemzetfelfogás kerül fölénybe, akkor mutatkozik meg e szembenállás hamissága. Hiszen milyen lényeges társadalmi, gazdasági kérdést lehet megoldani ezeknek az ellentétpároknak a segítségével? Lehet-e ma a nemzetgazdaság gondjait orvosolni a nemzetközi realitások, viszonyok, lehetőségek ignorálásával?

A választási győzelem a jobboldalt szembesülésre kényszeríti. Nem véletlen, hogy 2010-ben sokkal kevesebb szimbolikus politikát kevert a kampányába, mint az előző két választás során. Az ellenzéki státusz viszont lehetőséget ad a baloldalnak arra, hogy hitelesen megfogalmazza, újrafogalmazza nemzetfelfogását. Nem félnie kell tehát, hanem megragadni a most mutatkozó lehetőséget.

Mit érdemes ma a nemzetről mondani a baloldalnak? Mindenekelőtt az utolsó másfél évtized tapasztalatait érdemes számba venni ebben az esetben is.

Ahhoz, hogy a nemzet valós politikai és kulturális közösség legyen, szükség van a demokráciára és egy bizonyos mértékű gazdasági szuverenitásra. Most, hogy a magát nemzeti oldalnak nevező jobboldal többségbe és hatalomba került, okafogyottá vált a vesztes tudat ápolása, a sérelmi politizálás. Nincs tovább szükség arra, hogy az egyes csoportok közötti érdekharcaikhoz a piros-fehér-zöld színű zászló alatt vonuljanak fel. Ma a mérsékelt jobboldalnak kell majd elviselnie a radikális ellenzék nacionalizmusát. A Fidesznek - tetszik, nem tetszik - tudomásul kell vennie, hogy ha a hatalom birtokában a kirekesztés politikáját folytatja a demokratikus baloldallal szemben, akkor a radikális jobboldallal kell egységet alkotnia.

Éppen ezért jelzésértékű lesz, hogy az új politikai kurzus elismeri-e: a közéletben nemcsak egy frontvonal van, tudniillik a hatalom és az ellenzék között, hanem van egy másik is; a demokratikus erők és a radikális jobboldal között.

Van a nemzet közösségi létének egy másik feltétele is. Lemond-e a politika a történelemírásról, képes lesz-e az önmérsékletre, vagyis arra, hogy historizálás, mitizálás helyébe a történettudományos és az annak eredményeire épülő oktatás és ismeretterjesztés lépjen. Az első lépés e téren az lenne, ha az egymással versengő eszmei-politikai áramlatok saját hagyományaik ápolásával foglalkoznának és nem a versenytársak múltját igyekeznék kérdésessé tenni évszázadokra visszamenően. Ez a fegyver ugyanis az elmúlt évtizedekben elsősorban a jobboldal arzenáljához tartozott. Ideje lenne már, ha a magyar nemzet összebékülne történelmével.

A nemzeti közösségi lét harmadik feltétele a kulturális örökség védelme, az egyetemes kultúra magyarítása és a törekvés saját értékeink egyetemessé tételére. A baloldalnak ki kell állnia a határokon átnyúló kulturális nemzet eszméje, a kulturális autonómia mellett. Nem kevésbé fontos, hogy megszűnjön a legnehezebb helyzetben élő állampolgárok kulturális elnyomása, és ők is hozzájuthassanak az emberi kultúrához és oktatáshoz, amely segítheti őket a magukra találásban, a felemelkedésben. Ezzel az alapállással a szocialisták egyértelművé tehetik: a nemzet melletti elköteleződésük közösségi szemléletükből is következik. A globalizáció idején a nemzet lehet az a tág, de még emberi léptékű közösség, amely keretet adhat az egész társadalomnak, a kisebb kultúráknak, közösségeknek, a szabad egyének együttműködésének.
E három terület lehetőséget kínál arra, hogy a szocialisták újjáépíthessék önmagukat, ideológiájukat, stratégiájukat, tehát hogy valós, elméletileg és szakmailag alátámasztott, progresszív politikai irányvonalat képviseljenek a közeljövőben. Ez egyúttal azt is jelentheti: politizálásuk nem merül majd ki a kormánypolitikára történő reagálásban.

5. Mihez kezdjen a baloldal a saját problémáival?

Nemcsak Magyarországnak kell két évtized után másképp működnie, hanem az MSZP-nek is, ha a baloldal hivatását gyakorolni akarja.

Három út áll a szocialisták előtt.

1. Kettéválnak. Erre a párt belső tagoltsága, jelenlegi megosztottsága több lehetőséget is kínál. Az egyik választóvonal a szociálliberális-hagyományos szociáldemokrata dimenzió mentén, a másik a nemzeti-nyugatos ellentét mentén húzódik. A harmadik lehetséges választási pont a polgári és a plebejus baloldal elkülönülése.

2. Együtt maradnak. A szocialisták a riasztó lengyel példa nyomán egységet színlelnek, a túlélésre összpontosítanak, és bíznak a széljárás változásában.

3. Nekilátnak a helyzetelemzésnek, levonják a súlyos vereség konzekvenciáit, kialakítják új irányvonalukat, új működési rendet dolgoznak ki.

A legrosszabb a második változat, amelynél csak kicsit jobb, ha legalább nagyléptékű személyi változásokkal akarják a közvélemény előtt igazolni: tanultak a hibákból, változnak. Akik e mellett érvelnek, hivatkozhatnak - mint ahogy már teszik is - az ingahatásra. E szerint a 2006 után elpártolt szavazók a Fidesz-politika előrelátható kudarcai következtében előbb-utóbb eltévedt bárány módjára térnek majd vissza.
Az „inga-elmélettel" nem az a legfőbb baj, hogy nem igaz - nyilvánvalóan nem az -, hanem hogy fátylat borít a szocialista politika és mozgalom évtizedes hibáira, problémáira, és megnehezíti az útkeresést, a nem halasztható átalakulást.

Lesz persze ingahatás, de ennek nagyságát több körülmény is mérsékli. Először is, ha a választóközönség egy része ki is ábrándul majd a jobboldali kormányból, attól még nem javul majd automatikusan az MSZP megítélése, hitelessége, mert ténylegesen rossz kormányzati teljesítményt nyújtott, és még ott van rajta a korrupció címkéje is. Másodszor, mivel a párt nem egyedül áll az ellenzéki oldalon, erős konkurenciaharcot kell folytatnia a szavazók bizalmának elnyeréséért. Harmadszor: mi van akkor, ha - vagy azért, mert következetes lesz elveihez, vagy azért, mert félreteszi azokat - a várakozásokkal ellentétben sikeres lesz a jobboldali kormány? Akkor a baloldal leteszi a fegyvert? Egy esetleges győzelmes jobboldali stratégia érvénytelenítheti a szocialista ideológiát, kikezdheti azokat az értékeket, amelyek alapján a demokratikus baloldal politizál? Elfogadható lesz-e a magyar társadalom többsége számára a jobboldali-konzervatív világfelfogás mentén végrehajtott rendszerkiigazítás? Szükségtelen lesz majd a progresszív munkavállalói csoportok és a nehezebb helyzetűek érdekeinek megjelenítése a politikában? Minden bizonnyal nem. Szegénységi bizonyítványt állít ki magáról a magyar baloldal, ha ellenfele kudarcától reméli az igazolást, ha csak ellenfele értékeihez viszonyítva képes önmaga meghatározására.

Van még egy lényeges érv az „inga-elmélettel" szemben. Elég ránézni a választási eredményekre, és világosan kitűnik, a szocialista szavazóbázis a közép- és időskorú középosztályra, a nyugdíjasokra, a hagyományosan baloldali városokra, városrészekre szorult vissza. E csoportok fogyatkozóban vannak. Az esetleges visszatérők inkább csak pótolhatják az így elvesző szavazatokat. Ezért nem térhetnek ki a szocialisták az új helyzet adta kihívás elől, hiszen ha nem találnak hangot a fiatalabb választói rétegekkel, ha a munkavállalók széles csoportjai nem ismernek magukra bennük, akkor nincs remény a váltópárti szerep betöltésére. Már csak azért sem, mert ezt a célt nem sikerült elérni. A rossz választási eredmény és az új pártok jó szereplése - éppen azoknak a körében, akik nem rokonszenveznek a szocialistákkal - jelzi: nehéz lesz a kényelmes váltópárti szerepet vissza- vagy megszerezni. Sőt szembe kell nézni azzal, hogy mai személyi, szervezeti energiáival, hagyományos szövetségese nélkül az MSZP-nek egyedül nem sok esélye van a jobboldali kormány leváltására. Ez a probléma kétfelé ágazik: a néppártiság és a szövetségi politika felé - de erről később. Előbb tisztázni érdemes az „együtt vagy külön", és „ha együtt, akkor hogyan" kérdéskörét.

Lehetséges forgatókönyv a szocialisták számára a békés elválás. Van érv emellett, miszerint egy mérsékelt középbal és egy, az európai értelemben radikálisabb, demokratikus baloldali párt együtt talán több szavazatot hozna a baloldalnak. A liberális szavazók - hagyományaik okán vagy racionális belátásból, jobb híján - az új balközéppárt felé fordulhatnának. Egy keményebb, a rendszerkritikát, a hátrányosabb helyzetű társadalmi csoportok érdekvédelmét vállaló baloldali párt friss szavazatokat is kaphatna.

Ma ezt a megoldást nemcsak a lengyel baloldal intő példája teszi kérdésessé. Gondot jelent az is, hogy a szocialista párton belüli igazi erőcsoportok óvakodnak egyik vagy másik irányzat-platform mellett elköteleződni és ezen az alapon küzdeni a párt fölötti irányítás jogáért. Óvatosságuk érthető: ha a párt arculatát vezető pozícióból akarják átformálni, akkor a vezetésből kimaradtak alkalmat kapnak a távozásra, és ideológiai alapon szerveződhetnek újjá - félő, hogy a többség őket követi majd. Ez a veszély akkor is fennáll, ha olyan vezetők kerülnek a párt élére, akik szakítani akarnak az eddigi gyakorlattal. Az ő tevékenységük következtében várható ellenállás ugyancsak szakításhoz vezethet. Ma azonban csak a változtatás biztosítékának ígérkező vezetőgarnitúrát érdemes és szabad a párt élére állítani.

Két ellenérv is szól a szétválás ellen. Az egyik: az MSZP ma nem igazi mozgalom, és tagságának valóságos aktivitásában mérve nem igazán nagy párt. Két kisebb pártként, még kisebb erő birtokában még nehezebb lesz a potenciális közönséget megszólítani, aktív részvételre és csatlakozásra kérni. A másik: a ma uralkodó széljárás nem balra tereli a közvéleményt. Pártot olyan pillanatban érdemes alapítani, amikor jelentős társadalmi csoportok kezdenek új irányok felé tájékozódni.

Ez a harmadik út nem az, amelyen Blair és Schröder haladt, bár a korszerűsítés, a párt újrapozicionálása, ha irányában, stílusában nem is, de mértékében hasonlíthat az általuk kezdeményezett átalakuláshoz. Sőt: hozzájuk hasonlóan a magyar szocialistáknak törekedniük kell a középosztály friss, progresszív, munkavállalói, kisvállalkozó csoportjainak érdekeinek megjelenítésére a politikában. Az előrehaladást ezen az úton kezdetben nem a közvélemény-kutatási adatok javulása jelzi. Itt csak belülről kifelé és csak lépésről-lépésre lehet haladni.

Az első lépés a hitelesség helyreállítása. Ez nem lehetséges valós helyzetelemzésen alapuló önkritika nélkül, és megköveteli a pártvezetés teljes megújítását. Napirenden kell tartani a parlamenti frakció felfrissítését is. Szükséges, hogy a változások az egész párton érezhetők legyenek, ne szorítkozzanak a legfelső szintre. Az önkormányzati választásokon már ebben a szellemben, sok új emberrel célszerű színre lépni. Fontos arra emlékeztetni: a hiteles arcok keresése nem jelentheti a kollektív felelősségre vonást minden vezetővel szemben, és nem azonos azzal, hogy teljes egészében fiatalokra kell bízni a pártot, már csak azért sem, mert az elmúlt időszak tanulsága az, hogy a politikussá váláshoz tapasztalat és tudás kell. Nem tesz jót sem a pártnak, sem egy fiatalembernek, ha valaki túl korán, szakmai, egzisztenciális háttér nélkül válik fizetett politikussá. Az önkritikától, a pártvezetőségek személyi megújulásától nem szabad csodát várni. Rövid távon e kettő annyi haszonnal járhat, hogy az önkormányzati választások idejére visszatérítheti azokat a baloldali szavazókat, akik most távolmaradásukkal vagy eltérített szavazatukkal büntették az MSZP-t.

Az ő visszanyerésük lehet ma az a rövid távú cél, amelyet érdemes kitűzni.

A második lépés a párt szervezeti-működési rendjének korszerűsítése. A párttestületekben hosszú évek óta inkább érdekegyeztetés folyik, semmint operatív irányítás és beszámoltatás. Ez azért is van így, mert a pártvezetésnek ma alig állnak a rendelkezésére eszközök döntéseinek végrehajtására, akaratának érvényesítésére. Ezzel szemben a vezetők erejének, energiájának nagy része saját hátuk védelmére, pozíciójuk karbantartására, a középvezetők, a tagság támogatásának megőrzésére megy el. A szocialista párt a választási kampányok kivételével belül él, a fő figyelem nem a politikára, hanem a személyi kérdésekre összpontosul, így tartják egymást sakkban a fizetett emberek, és a tagság így őrzi befolyását a vezetés felett. Nincs igazi érdekeltség az új tagok toborzásában, szűk a kapcsolat a civil szférával, nincs vonzó kulturális és közösségi élet, nincsenek reszortfelelősök, akik a rétegpolitikákat kidolgoznák és az ezzel kapcsolatos döntéseket előkészítenék. Ezt a szerepet a parlamenti frakció munkacsoportjai nem tölthetik be. Sokat elmond a pártról, hogy két évtized sem volt elég ahhoz, hogy a vezetői utánpótlásnak, képzésnek intézményes hátteret biztosítson.

A harmadik lépés az ellenzéki stratégia kidolgozása. Ez alapjában véve nem lehet reaktív, nem állhat csak a kormányzati lépésekre adott válaszokból. Mint láttuk, még ez sem magától értetődő; nem olyan egyszerű annak eldöntése, mikor kell bírálni az ígéreteket, mikor a tényleges politikát, a mögötte rejlő ideológiát, elgondolást. Az tudható: sem az egyik, sem a másik nem nélkülözheti az utóbbi időben a szocialista politizálásból igencsak hiányzó szakmaiságot. A kiindulópont lehet az, amit a baloldal ma saját értékei, összegyűjtött tudása alapján mondani tud az előző időszakban megoldatlanul hagyott három nagy, az egész társadalmat érintő kérdésről.

Mindez egy új jövőkép kidolgozásának a keretében kell hogy testet öltsön, ami időt, sok munkát és sok vitát igényel. Ebben a munkában kulcsszerepet kell kapnia az értelmiségnek, a szellemi műhelyeknek, az érintett szakmáknak.

Nem mellékes feladat a baloldal szellemi nagykorúsítása, ideológiájának újraalkotása. Ebből a szempontból megkerülhetetlen a fennállóhoz, a globalizált kapitalizmushoz, a neoliberális közgazdasági elmélethez fűződő viszony meghatározása. Másként merült fel ez a kérdés a rendszerváltás után, megint másként, amikor a válságkezelés, a rendszerváltás lezárása volt a napirenden, és megint másként merül föl a nyolcéves kormányzás és a 2008 óta tartó recesszió tapasztalatainak fényében. Ma az egész világon útkeresés folyik, miközben a fennálló struktúrák hatalmas erőkkel rendelkeznek, amelyekkel ezt a folyamatot akadályozhatják, érdekeik szerint befolyásolhatják. A mai kritika - szemben a válság előttivel - nem fundamentalista, és egyáltalán nem korlátozódik a baloldal intellektuális körére. Bár kétségtelen: nincs hiteles baloldali ideológia kapitalizmuskritika, az egyenlőség és igazságosság eszméjének határozott képviselete nélkül.

Ma a neoliberális közgazdasági doktrína megingásának idején nem isten és ember ellen való vétek az új megoldások keresése, és a bírálat nem visszafordulás a múltba. A kritika a modernizáció velejárója, kifejeződése. Mert mi is a modernizáció, ha nem az, hogy régi, elhúzódó problémákra új válaszokat, új megoldásokat keresünk? Nem hátráltatja, hanem segíti ezt a munkát, ha a közös gondolkodásban, útkeresésben saját értékeinkre figyelemmel veszünk részt, ha érvényre akarjuk juttatni az egyenlőség és igazságosság követelményét, ha a demokráciát azzal is erősíteni igyekszünk, hogy nemcsak a többségért, hanem a többség aktív szerephez juttatásával, meggyőzésével akarjuk a haladást. Ennek érdekében magának a haladás, a fejlődés fogalmát is célszerű újraértelmeznünk, mint ahogy ezt a mértékadó szellemi központok is próbálják ma a világban.

Van még egy másik szempont is, ami visszaadhatja az ideológia, a határozott szellemi arculat politikai rangját. Ez pedig az emberek igénye a hitre, arra, hogy jobb lehet, élhetőbb lehet a világ, mint ahogy ma kell élniük. Az ideológiailag kimunkált, elkötelezett és értékelvű politizálástól nem félni kell, hanem követelménynek kell tekinteni. Gyakran felmerül, hogy az értékcentrikusság oda vezethet, hogy a reálpolitikát egy szándékvezérelt politika váltja fel, ami könnyen tévelygéssel fenyeget, és ennek éppen azok isszák meg majd a levét, akik számára kigondolták. Igen, ez a lehetőség fennáll. Ezért van szükség politikusokra, politikára, pártokra, hogy a tervek átmenjenek a reális helyzetelemzés és többféle szakmai követelmény szűrőjén.

Az elmúlt években a hazai és a nemzetközi szociáldemokrácia a legkevésbé sem volt azzal vádolható, hogy saját ideológiájának a foglya lenne. Sokan részben éppen ezért fordultak el tőle. Itt az idő egy új együttműködés kialakítására az értékek képviselete, az ideológia és a politikai gyakorlat között. Ez csak úgy sikerülhet, ha a szellemi tevékenység felszabadul a napi célok puszta szolgálata alól, ha a politika újra igényesen megalapozott, eszméktől vezérelt és szakmailag is gondos tevékenységgé válik. E nélkül nem képzelhető el a baloldalra jellemző progresszív és demokratikus politizálás. Fontos, hogy a baloldali szellemi-politikai fordulat az európai szociáldemokrácia léte, működése által kínált keretekhez és normákhoz igazodva folyjon. Ebből következően a magyar baloldalnak az eddiginél jóval intenzívebben kellene részt vennie az európai baloldal szellemi életében.

Mind a szervezet működésének átalakítása, mind a szellemi újrakezdés, mind az értékelköteleződés, mind pedig az egyes társadalmi rétegek, csoportok politikai érdekképviselete felveti a párt jellegének kérdését. Mit is jelent ma balközép vagy baloldali néppártnak lenni? Reális-e, ha a baloldal mindenkit meg akar szólítani?

Nehéz erre a kérdésre jó választ adni. Néhány dolog azonban megkockáztatható. Így az, hogy az egyenlőség és igazságosság eszméje meghatározza a hangsúlyokat, amelyek szerint a szociáldemokraták dönthetnek, mely társadalmi csoportok érdekeire figyelnek elsősorban. Másfelől a modernizációs elkötelezettség kötelezi a baloldalt arra, hogy tekintettel legyen a legprogresszívebb munkavállalói rétegek és vállalkozói körök, az innovációs képességek birtokában lévők érdekeire. Éppen ez a kettős szempont az, ami a néppárti jelleg megőrzése mellett szól. Egyúttal vigyázni kell arra, hogy a párt ne mint a gazdasági, politikai, kulturális elit képviselője jelenjen meg.

Van egy reálpolitikai megfontolás is a párt jellegének meghatározásánál. Az MSZP eddigi legjobb választási eredménye 42%. Kevés a remény arra, hogy a mai állapotból néhány év alatt erre a szintre vissza lehessen jutni. Egyrészt, mert mélyebb a kiábrándulás, másrészt, mert a törzsszavazók száma csökken, és nem lesz könnyű az utánpótlásuk sem. Harmadrészt, mert más a helyzet, mint az előző két választás alkalmával; versenytársak álltak rajthoz és jutottak jó helyzetbe. Velük meg kell harcolni. Végül nem mellékes szempont, hogy korábbi szövetségesünk kiszorult a politikai térből, bár nem lehet arról sem elfeledkezni, hogy a liberalizmus a szellemi közéletben továbbra is nagy erővel van jelen. Nem mindegy tehát, hogy a baloldali néppárt milyen stratégiát választ: többségre törekszik, vagy teret hagy egy majdani, lehetséges szövetséges számára?

Hiba lenne egy ilyen kérdést egy négyéves időszak kezdetén eldönteni - tekintettel a sok ismeretlen és kiszámíthatatlan tényezőre. Az biztos, hogy a szocialistáknak nem a legjobb helyzetben lévőkre érdemes figyelniük, és - más okból - nem érdemes nagy reményt fűzni a magukat a nemzeti középosztályhoz sorolók meggyőzéséhez sem. Természetesen, mint néppártnak törekednie kell az összes többi társadalmi csoport megszólítására. Az idő majd megmutatja, sikerül-e? Ha nincs látványos eredmény, még nagyobb szükség lesz szövetségesre, akit nem célszerű akadályozni tevékenységében.

A szocialisták csak akkor lesznek vonzóbbak a fiatalok számára, ha azonosulási lehetőséget tudnak kínálni számukra, ha formát tudnak adni tettvágyuknak. Erre leginkább az igényes, sokszínű közösségi élet és kultúra alkalmas. A párt maga is csak mint kulturális-szellemi műhely maradhat az öntevékeny emberek politikai közössége, mozgalma. Ma számtalan olyan kis kulturális közösség létezik, amelynek értékvilága hasonlatos a baloldaléhoz. Ezeket a kulturális kezdeményezéseket nem átpolitizálni kell, nem célszerű elfoglalni stb. Elég elismerni teljesítményüket, és megnyilvánulási lehetőséget teremteni a számukra. Minden, az emberi értékeken alapuló, azokat újjáteremtő kulturális közösség segíthet az új baloldali identitás megteremtésében. Vonzó lehet a közösség iránti igény kielégítése kultúrával a mai iskolai viszonyok, családi állapotok között, a mindennapi életben jelenlévő, az internet révén gazdagodó kulturális kínálat által meghatározott térben. A kulturális közösségek bábáskodhatnak a közös cselekvésmotivációk erősítésében. Közösségi és civil háttér nélkül a politizálás csak a legelszántabbakra és azokra szűkül le, akik pusztán önmegvalósítási és karrierlehetőséget látnak benne. A baloldal nem működhet, nem hathat magukból hitet árasztó politikusok és olyan civilek nélkül, akik személységükkel, közösségi munkájukkal hitelesítik elkötelezettségüket a társadalom többsége, az „egyszerű" emberek mellett.

Nem teljes értékű az a baloldal, amelynek nincs közösségi és kulturális formája, mert e kettő hiányában nem tudja magához vonzani, megszólítani azokat, akikért van, akik tenni akarnak egy igazságosabb társadalom érdekében.

2010. május

Földes György