Itt az ideje, hogy megkövessük a kiváló kereszténydemokratát, Harrach Pétert. Elmondtuk őt mindennek - az álszent pogány gazfickó szókapcsolat konkrétan nem szerepelt az írásban, de a sorok között azért ott volt -, amikor azzal érvelt a „kórház helyett foci” típusú kormányzati fejlesztéspolitika mellett, hogy a stadion is egészségügyi intézmény. A biztosíték akkor elfüstölt, és egészen péntek estig kellett várni, hogy kiderüljön: nem egy lelketlen opportunistáról van szó, hanem egy lángelméről, aki látja a jövőt. 

Amennyiben valaki végignézte pénteken a magyar-hollandot, vélhetően nem csak Harrachhal ért egyet, hanem velünk is abban, hogy azon az estén a nemzeti csapat a Nyírő Gyula kórház krónikus osztályáról verbuvált tizenegyet sem tudta volna legyőzni.

Alaposan félreérthetett valamit, aki azt gondolta, hogy a foci félig versenysport, félig pedig sóbiznisz. A labdarúgás, kérem, egész másról szól: elsősorban a gyógyulásról. Sajnos azokban az elmaradott országokban (Hollandiától Romániáig), ahová a mi forradalmunknak még a híre is csak sms-ben jutott el, egyelőre a sportág ortodox - gólra, pontra, győzelemre játszott - válfaját űzik. Tojnak a humánumra, nem érdekli őket a defektes test és a sérült psziché, egyszerűen csak szórakozni akarnak, meg nyerni, lobogtatni a zászlókat, szórni a konfettit, felugrani, ökölbe szorított kézzel a levegőbe csapni, egymás nyakába borulni, másnap megvenni a sportlapot az újságosnál, újra átélni a diadalt, büszkének és boldognak lenni - a dekadenciának és a keresztényietlen önzésnek ezzel a szintjével nem tudunk azonosulni.

Mi, magyarok gyógyfocit játszunk: nálunk a stadionok tényleg az egészségügyhöz tartoznak, és nem a sporthoz, még kevésbé a szórakoztatáshoz. Itt a focisták rehabilitálódni jönnek a pályára, és nem azért, hogy kifussák a lelküket a sikerért. Tény, hogy látványnak elég szánalmas, amit nyújtanak, ezért aztán nem is nagyon nézzük őket, de azért lélekben velük vagyunk, és alig várjuk, hogy felépüljenek.

A holland (román stb.) típusú labdarúgás nagyon drága: edzőképzés, utánpótlásnevelés, korszerű infrastruktúra és színvonalas kiszolgálás kell hozzá. A miénkhez viszont bőven elég egy libalegelő, meg egy többé-kevésbé gömbölyű labda, fölösleges rá százmilliárdokat költeni.

Most, hogy ezt így tisztáztuk, élnénk még egy szerény javaslattal. Szezonja van a rezsicsökkentésnek, meg a költségvetés-hegesztésnek is: tessenek a kiadások megvágását ott kezdeni, ahol a spórolás nem fog fájni senkinek. Mondanánk a pontos sort is, nehogy véletlenül megint a kórházak járjanak rosszul: s, mint stadion.