Az ember önmagára persze úgy tekint, mint a graffiti elszánt ellenségére. Mégis rettenetesen kell röhögnie, amikor egy régi pesti bérház árkádja alatt megpillantja az elegáns betűkkel, precízen felspray-zett feliratot, miszerint „Ezt az emléktáblát Budapest önkormányzata állíttatta a ganümédeszi űrhajók elleni 3723. évi ütközet hősi halottainak emlékére. Fényesebb a láncnál a fénykard!”

Habár mélyebb műelemzésbe e helyt nem bocsátkozhatunk, nem nagy kunszt észrevenni: az ismeretlen (de stílusában erősen a Kétfarkú kutyára hajazó) alkotó a budapesti városérzet leglényegét fogta meg ezzel a két mondattal. Azt, hogy Budapest ma karót nyelt, rosszkedvű, erősen lepukkanóban lévő város, ahol legfeljebb „alulról” jöhet bármi, ami dinamikus és jó hangulatú közösségi létre utal – ami „felülről” érkezik, abban sok köszönet nincsen.

Igaz, tőlünk történetesen távol áll a közkeletű vélekedés, miszerint a Városháza népes csapata nappalait a BKV-ban felhalmozott közpénz lenyúlásával, éjszakáit pedig a közutakon tátongó kátyúk mélyítésével és szaporításával töltené, arra azért nem nagyon emlékszünk, mikor történt itt olyasmi, ami a gondolkodás távlatosságára, a célok világos megfogalmazására és megvalósításuk megtervezésére utalt volna.

Ráadásul ne is gondoljunk itt olyan horderejű dolgokra, mint a „városegyesítés”, azaz a főváros igazgatásának egy kézbe adása, a huszonnégy önálló önkormányzat jogosítványainak erőteljes megnyesése. Szép álom, de világos, hogy míg ezekben a testületekben ugyanazon pártok emberei üldögélnek, mint a vonatkozó törvényről dönteni jogosult parlamentben, semmi esély rá, hogy huszonhárom kifizetőhelyet – elegánsabban: hatalmi centrumot – megszüntessenek csak azért, mert ezt kívánja a közjó.

Ehelyett csak egy kicsit emeljük most fel a tekintetünket, úgy az első emeletig. Aki látta például a Studio Metropolitana fantáziarajzát a Kossuth Lajos utca portálsoráról, tanulságos párhuzamba állítva a mostani állapottal, az tudja: egy várost már az is élhetőbbé tud tenni, ha az erre jogosult hivatal egységes küllemű és visszafogott kirakatok megépítésére kényszeríti a kereskedőket.

Nem tűnik nagy feladatnak, itt mégsem történik meg soha, sehol. Ahogy szemmel láthatólag senki sem gondolta még végig, hogy hová vezet, ha – mint most – minden kerület a saját szája íze szerint tervez magának (választás közeledvén) kultúrnegyedet, sétálóutcát és vigalmi központot, mit sem törődve azzal, hogy két sarokkal odébb is ugyanez a város van.

Igaz, ott épp mást álmodik a helyi önkormányzat.  Bő négy évvel ezelőtt, amikor Budapest éppen Európa Kulturális Fővárosa szeretett volna lenni, a pályázati anyag igen egyszerű gondolat köré szerveződött: legyen ez egy élhető város. Vissza­foglalt Duna-parttal, tiszta és rendezett közterületekkel, a közkultúra mindenki előtt nyitott, vonzó és izgalmas helyeivel.

Budapest azonban elvesztette a versenyt, és – dacára minden e tárgyú fogadkozásnak – rakpartjai megújulva is elvágják lakóit a folyótól, közterei, ha lehet, még jobban lerongyolódtak, kulturális pezsgés pedig legfeljebb a magánlétesítésű intézményeiben tapasztalható – már ahol nem fojtja meg ezeket a hivatal, mint tette a VII. kerület a szép reményű AKKU-val. 

Csoda hát, ha az ember egy idő után úgy érzi, lelkesítő harci riadót fúj, aki színes halacskákat fest a flaszterra az esőcsatornák kifolyójához, smiley-t ragaszt a közlekedési lámpák sárgájára és emléktáblát állít a ganümédeszi háborúnak? Nos tehát: Ide veled, régi fénykardunk!