A gazdasági kamarák ugyanazzal a problémával küzdenek évtizedek óta: ha kötelező a belépés, akkor a tagság túlnyomó része halott pénznek érzi a tagdíjat.

Rosszabbnak, mint az adót, mert azért legalább elvár valamit az államtól, míg a kamarától nem vár semmit, mégis tagjává kell válnia, és fizetnie kell valami olyanért, ami számára haszontalan. Egyszerű sápnak, kicsinyes lenyúlásnak érzi a tagdíjat, amit az akarata ellenére az ő pénzéből neki fölöslegesen fenntartott szervezet költ el.

Adni ma semmit sem tud a kamara a tagjai jelentős részének, különben igénybe vennék a szolgáltatásait. Az önkéntes tagság megmérte, hány magyar vállalkozás tartja annyira fontosnak a belépést, hogy erre pénzt áldozzon. A többiek csak azt érzik, hogy a szervezet magáért a szervezetért van és nem értük, magát építi magának. Nem ritkaság ez a hazai érdekképviseletek között, csak azokba legalább nem kötelező fizetni.

Ahhoz, hogy a kamarában ma csak élősködőt látó vállalkozások a tagságért fizetett pénzt hasznosnak érezzék, az államnak sokkal több feladatot kellene delegálnia a szervezetre.

Manapság viszont végképp nem azt a világot éljük, amikor az állam lead feladatokat, hanem éppen fordítva: ő akar mindent megoldani, hideglelése van az olyan területektől, amelyeket nem ő ural, ahol nem ő dönt mindenről.

Márpedig egy jól működő kamarai rendszer éppen ilyen: a gazdaság szereplői a megkapott belső önrendelkezésükkel élve elintézik a saját dolgaik és a közfeladatok egy részét is – az állam és a köz javára is üdvösen. Amíg a kamara erről nem szólhat, addig sáp lesz a cégektől a működésére beszedett díj, hívják azt bárminek is.