Az egykori miniszterelnök, a Demokratikus Koalíció elnöke úgy döntött, hogy néhány párttársával egyetemben pár napra beköltözik a miskolci Avas lakótelepre, mert megízlelné, milyen is az élet arrafelé, milyen a hangulat, milyenek a lépcsőházak, milyen a közbiztonság. Talán el is kíséri a házigazda gyerekét óvodába, iskolába, majd a családfőt a munkahelyére, már ha épp azon szerencsések közé tartozik, akinek van, este a panelben vacsoráznak, lesz pálinka, elemózsi, aztán lehet, hogy közösen nézik a híradót.

Tanulni persze sosem késő, de ha Gyurcsány Ferenc esetleg korábban vette volna a fáradságot arra, hogy személyesen nézze meg, hogyan is élnek arrafelé, és talán elment volna néhány távolabbi faluba, esetleg egy-két cigánysorra is belemerítkezni a büdös nagy magyar valóságba, és nem feltétlenül akkori (és jelenlegi) párttársai tapasztalatait fogadja el kizárólagos igazságként, talán másként alakulnak a dolgok, ki tudja. Talán jobban, talán rosszabbul, bár az nem feltétlenül biztos, hogy alakulhatott volna ennél is rosszabbul.

A hatalmában 2006 ősze óta folyamatosan tépázott Gyurcsány Ferenc 2008 februárjában vágott új csapást a magyar politikában és közbeszédben, úgy érezve talán, hogy abból – legalább abból – baja vagy politikai kára bizonyosan nem származhat: „Nem elég az adókat és a járulékokat csökkenteni, hanem korrigálni kell segélyezési rendszerünket annak érdekében, hogy az ne tartsa távol a munkától időnként azokat is, akik, ha lenne munkahely, és ha akarnának, tudnának dolgozni”, mondta, majd pár hónappal később napvilágot látott új programja, az Út a munkához.

E ponttól kezdve az akkori MSZP és vezetője megkezdte halálos táncát az ördöggel a közélet azon, a politikai korrektséget védjegyévé emelő értelmiségi tagjainak hangos hallelulájázása közepette, amely most egyébként előszeretetettel határozza meg önmagát épp Gyurcsány Ferenc ellenében, de hát ilyen az emberi jellem, nincs mit tenni.

Az Út a munkához csődje hamarosan nyilvánvalóvá vált. Irgalmatlan nagyságrendű összeget, 117 milliárd forintot öltek abba, hogy az önkormányzatok teljesen értelmetlen munkát adjanak a munkanélkülieknek, tovább növelve ezzel az előítéleteket. A program ugyanakkor szabad utat nyitott annak, hogy afféle értelmiségi népszerűségi versennyé válhassék a cigányozás, és az egyre kétségbeesettebb kormány, hogy mentse a menthetőt, egyre buzgóbban kontrázott a nyomor vámszedőinek, azoknak, akik saját helyi hatalmukat épp a cigányság elleni gyűlölet fokozásával és a további megszorításokkal igyekeztek megszerezni, bebiztosítani, véglegesíteni. Így aztán hamarosan természetessé vált, hogy segélyt csak akkor lehet adni, ha a cigányság bizonyos feltételeknek eleget tesz, és majdnem kormányszintűvé válhatott az akkori monoki polgármester gondolata a kártyával igénybe vehető szociális szolgáltatásokról, és hát nem rajta múlott.

Hiába ordított mindenki, aki már látott valaha cigánysort közelről, hogy igen, értjük a problémát, van megoldás, de az másmilyen, „a rózsadombi szociológusok nekünk ne mondják meg” megvetése kísérte minden megszólalásukat alulról, és a „mi tudjuk, miről beszélünk, életszerű megoldások kellenek” pökhendi lenézése fogadta felülről.

Eközben szinte senki nem figyelt föl arra, hogy a 2008 februárjában még szinte mérhetetlen Jobbik pár hónappal később már nyolc százalékos népszerűségen állt, viszont annál inkább megdöbbent mindenki, amikor 2009-ben a magyarországi szélsőjobb bekerült az Európai Parlamentbe, miközben az Út a munkához programot és az ahhoz kapcsolódó szegénysatut éljenző értelmiség halálravált arccal kérdezgette magától, hogy vajon hogyan is juthattunk idáig. Gyurcsány Ferencék és az azóta velük szembe fordultak most egyaránt ártatlanul nézik, amit a Fidesz tesz, pedig csak már-már az abszurditásig torzítva teljesíti ki azt, aminek ők engedtek szabad teret, hogy így keljen versenyre a Jobbikkal: közmunkatáborokat szervez, tovább szigorítja a szociális juttatásokhoz való hozzáférés lehetőségét (és igen, van értelme szigorítani, de nem azzal a céllal, hogy úgyse lehessen teljesíteni!), elzárva az oktatás utolsó csatornáit a szegény gyerekek elől, s mindezt azzal a jelszóval, hogy így válnak majd előbb-utóbb a középosztály tagjaivá.

Nem válnak. Nem lesznek semmik. Nyomorultak lesznek örök életükre, olyanok, akiknek ez az élet semmiféle boldogságot nem hordoz, legfeljebb csak egy-egy pillanatra érzik meg az öröm ízét, amikor friss zsíros kenyeret habzsolnak és új dorkóhoz jutnak a kínai boltból, nyomorultak maradnak örök életükre, politikusok játékszerei, azoké, akik ha néha olyanjuk támad és vélt népszerűségük ezt diktálja, odalátogatnak a miskolci Avasra, beköltöznek egy-egy családhoz, hogy megmerítkezzenek a rögvalóságban és remek kis Facebook-szövegeket irkálhassanak tapasztalataikról, és az ember ilyenkor nem is tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen, esetleg inkább csak azért szorítson, hogy amikor a volt miniszterelnök leugrik a családfővel a közeli boltba, legyen már valaki, aki legalább annyit odaszól neki, hogy légy üdvözölve körünkben, pajtás, látod, jól elkúrtad.