Inotai András írása ("A válság utáni krízis" Népszabadság, 2009. augusztus 15.) hazánk gazdaságának várható alakulását taglalja. A szerző nem lát fontos kivetnivalót a jelenlegi paradigmában, illetve úgy gondolja, hogy mozgásterünk meglehetősen szűk, a korlátok adottak. Szerinte "nincs ésszerű alternatívája… az exportorientált fejlődésnek" és "mindenfajta… a tízmilliós belső piacra való támaszkodás… kudarcot vallana." Bár elismeri a duális gazdaság hátrányait, nem lát alternatívát, minden más "történelmi leszakadással, Európából és a modern világból való kiszakadással járna", ezért helyénvalónak találja az elmúlt húsz év gazdaságstratégiájának meghatározó elemeit, miszerint hazánk fejlődése, felzárkózásunk egésze csak a külföldi tőke sikeres behozatalára épülhet.

Az ismert álláspont szerint csak a külföldi tőke jóvoltából tudjuk elsajátítani a versenyképességhez szükséges munkakultúrát, a vállalati vezetés korszerű fortélyait, szert tenni a szükséges technológiára, bejutni a fejlett országok piacaira, és megkapni a fejlődéshez nélkülözhetetlen tőkét. Nincs más választás, mint az export által vezérelt gazdasági modell, a még fokozottabb kapcsolódás a nemzetközi kereskedelemhez. Belső piacaink jelentéktelenek, azokat jobb átadni a nemzetközi iparnak és szolgáltatásoknak, mert saját erőből sohasem leszünk képesek olyan termékeket és szolgáltatásokat előállítani, amelyek felvennék a versenyt a nagy nemzetközi vállalatok kínálatával. Jobb tehát beilleszkedni a nemzetközi termelési és fogyasztási láncba, jobb elfogadni azt a helyet ebben a világban, amelyre a multinacionális cégek minket alkalmasnak tartanak, és a nemzetközi tőke bizalmát kiérdemlő fiskális és monetáris politikával, szorgalommal és kitartással valahogy majd feltornászni magunkat az alacsonyabb hozzáadott értéket termelők soraiból a magasabb, tehát a jövedelmezőbb pozíciókba ebben a nemzetközi szerkezetben. Fájdalmas a társadalom kettészakadása, a lemaradt rétegek helyzete, de nincs mit tenni, őket már nem lehet beemelni ebbe a rendszerbe. Minden olyan gazdaságpolitika, amely alkalmazná őket – ilyen a mezőgazdaság, az élelmiszeripar, a gyógyvízkezelés, vagy az öntözőgazdaság – nem lehet versenyképes a mai, a multinacionális cégek által vezérelt világban. Az efféle törekvés csak bezárkózást, a belső piacra való orientálódást, magát a zsákutcát jelentené.

Hiába tornyosulnak a jelek, hogy valami baj van ezzel a nemzetgazdasági stratégiával, hogy éppen Magyarország, - amely a leglelkesebben és a legmélyrehatóbban vezette be a nemzetközi integrálódást szolgáló intézkedéseket - könyvelheti el a legmélyebb és leghosszabb válságot a visegrádi országok közül, vezető közgazdászaink szerint nincs ok a paradigma felülvizsgálatára. Szerintük a baj nem a paradigmában, hanem annak elégtelen követésében – a szociális túlköltekezésben, az elnapolt "strukturális reformokban" – rejlik. Pedig:.

1. amit Inotai "exportorientált fejlődésnek" nevez, se nem export orientált, se nem fejlődés. Magyarország ugyanis nem terméket vagy szolgáltatást, hanem bérmunkát exportál. Nincs még egy olyan OECD ország, amely exportja olyan magas import tartalommal rendelkezne, mint a magyar, amely exportjában a hozzáadott érték a bérmunka díjazásán kívül olyan csekély lenne. A technológia, amelyet a bérmunkás alkalmaz nem a magyar nemzetgazdaságé, hanem az anyavállalaté, a piac, ahol a termék értékesítésre kerül kizárólag az anyavállalat ellenőrzése alatt van. A tényleges vállalati vezetés szóba se kerül, hiszen az összes stratégiai döntés – a termékfejlesztés, a marketing, a beruházások, a pénzügyek – nem a leányvállalati szinten, hanem a központban dőlnek el. Kutatásról és fejlesztésről legfeljebb megbízásos alapon lehet szó, amiért a nemzetgazdaság a kutató bérén kívül nem kap semmit, hiszen a K + F gyümölcse az anyavállalaté. A leányvállalat egyetlen dolga a központ döntéseiből a neki kijelölt rész költséghatékony megvalósítása. A valóban exportra alapozott stratégiák saját termékeiket exportálják, mi pedig, velük szöges ellentétben csak a mások termékeibe beépített bérmunkát. Paradigmánk sajnos csak egy ersatz látványterv.

2. A fejlődés kulcsa nem a tőkeellátottság (lásd alább), hanem az ún. "kulcsképességek" (angolul "core competency" vagy "core capability"), Varga György szép megfogalmazásában a kis, nyitott gazdaságú, tehát a nemzetközi gazdaságba integrálódott országokra jellemző „személyiségi jegy” kialakítása. (Varga György "Csődfenntartás vagy megújulás" Népszabadság 2009. január 8.). Ezek azok a képességek, amelyek egy adott vállalat vagy társadalom teljesítményét megkülönböztetik versenytársaiktól, az a valami, amit ők jobban tudnak, mint bárki más. A svájci órások a mai napig a svájci finom mechanika gerincét jelentik. A svéd metallurgiából nőtt ki a ma is verhetetlen svéd csapágy, de a talán még mellbevágóbb példa a japán YKK cipzár, vagy a szintén japán kerékpár sebességváltó, a Shimano. Bár egyik gyártása sem igényel jelentős tőkét, mindkét vállalat utolérhetetlen vezető szerepet élvez a világpiacon. Minden erőfeszítése ellenére, Frankfurt még nagyon sokáig nem fogja megelőzni Londont, mint pénzügyi központot, mint ahogy az előbbiek közül senkinek sincs reménye az olasz vagy a finn design lekörözésére. A kulcsképesség az adott társadalom kultúrájának mindennapi, gazdasági arca. Sokkal több, mint képzés, nem kevesebb, mint a társadalom identitásának talpazata. Hiánya magának a kultúrának a minőségét, relevanciáját teszi kérdésessé.

3. Inotai állítása, miszerint "a magyar gazdaság… fejlődésének egyik lényeges korlátját a fejlődéshez… nélkülözhetetlen külső források elérhetősége jelenti" a magyar gazdaságpolitika talán legszívósabb és legkártékonyabb rögeszméje. Már a Nobel díjas Solow 1957-ben megjelent írása óta tudjuk, hogy nem a tőke okozza a fejlődést, hanem a fejlődés valószínűsége hozza a tőkét. A gazdaság fejődése nem a tőke, hanem a kultúra anyagi gyümölcse. A tőke oda megy, ahol az általa elvárt profitráta az általa elfogadható kockázat vállalásával elérhető, és nem oda, ahol szükség van rá. A tőke hiánya, vagy magas ára tehát nem "korlát", hanem jelzés, hogy a piac felmérése szerint a növekedéshez szükséges elemek, – mint például a kulcsképesség – valamelyike hiányzik. Ezek fejlesztése helyett a magyar gazdaságpolitika a tőke profitelvárását a visegrádi országokban nyújtott kedvezmények és támogatások kétszeresével(!) próbálta és próbálja pótolni. A balgatag remény beteljesülése helyett kialakul az ördögi kör: jobbára alacsony hozzáadott értéket termelő, kulcsképességet nem igénylő munkahelyeket hozunk létre, amelyek „versenyképessége” a külföldi tőkének adott támogatásból fakad, amit az alacsony hozzáadott értéket termelő társadalom megadóztatásából kell előteremtenünk, hogy aztán nem maradjon forrás a kulcsképességek kifejlesztésére, hogy aztán csak alacsony hozzáadott értéket termelő betanított munkásaink legyenek, hogy aztán… stb.

Hamis az ellentét az exportra épített felzárkózás és a nacionalizmusra alapozott bezárkózás között, mert kulcsképesség nélkül éppúgy nincs valós export, mint felzárkózás, de a kulcsképességet csak mi tudjuk (ha tudjuk) létrehozni, hiszen a külföldi tőke nem kulcsképességeinek átadásában, hanem az arra alapozott versenyelőny megvédésében érdekelt. Persze lehet, hogy végső soron Inotainak van igaza: csak bérmunkára vagyunk alkalmasak, mert nincs kulcsképességünk, és nem is akarjuk, hogy legyen.