Egyetlen százalék esélyt talán adnék annak, hogy egy, a magyar politikai kultúrától idegen, amerikai mintájú kampány, egy nagy ellenzéki szondáztatás (legyen az közvélemény-kutatás, vagy előválasztás) annyira megmozgatja a közéletet, oly mértékben mozgósítja a polgárokat, hogy az áttörést hoz a Fidesz demokratikus politikai ellenzéke számára. A maradék 99 százalékot viszont inkább arra teszem, hogy ezzel a „demokratikus játszadozással” mindenki inkább veszíteni fog. Legfőképpen, egy újabb Orbán-győzelem mind növekvőbb esélyével maga az ország.

Péntek óta végképp elúszni látszik az Együtt-PM és az MSZP 2014-es koalíciója, e nélkül pedig – a választási matematikát tekintve – gyakorlatilag értelmét veszti minden más párt külön-külön összefogása is – velük. A megegyezés értelme foszlik a semmibe akkor is, ha végül megegyeznek – a közös listában, vagy akár még a közös kormányfő-jelöltben, bár ez utóbbi, az erősorrendet és a személyes ambíciókat tekintve szinte lehetetlen.

Ennek a koalíciónak, amelynek a Fidesz-diktátum nyomán a választások előtt kellett volna létrejönnie, ugyanis nem egy megszokott pártalku – két elkötelezett tábor egyesítése – volt a legfőbb tétje, hanem a bizonytalanok, a pártot nem választók megnyerése, mint a győzelem és a parlamentarizmus helyreállításának, a IV. Köztársaság létrehozásának egyetlen esélye. Ez a koalíció – ha egyáltalán létrejön belőle valami – viszont már csak legfeljebb az elkötelezett törzsszavazókat fogja tudni mozgósítani, a bizonytalanokat az előzetes hatalmi osztozkodásnak még a látszata is távol fogja tartani az urnáktól, bármekkora legyen az undoruk a regnáló hatalomtól.

A demokratikus oldal vezetői képtelenek voltak a politika együttműködő gyakorlatára lefordítani, hogy a néma választói többség, amikor kormányváltást akar, nem egyszerűen a Fidesszel, mint a hatalmat gyakorló politikai párttal elégedetlen, hanem általános társadalmi elégedetlenség mozgatja. Nem arról van csupán szó, mint volt eddig mindig, 1989 óta, hogy egy parlamentáris alapon kormányzó párt helyébe egy másikat ültetnének kampányígéretek és remények alapján.

Ez a sokaság általában a politikától, a parlamentarizmus utóbbi húsz évének gyakorlatától idegenedett el. Azonban sem a politikai korszakváltást meghirdető Bajnai Gordon, sem az MSZP berögződöttségeitől teljes mértékben szabadulni nem tudó Mesterházy Attila nem volt képes az Együtt színre lépése óta eltelt tíz hónapban növelni szavazótáborát. Nem tudott meggyőző erővel érvelni, hogy a liberális parlamentarizmus védelmére kimozdítsa mozdulatlan szemlélődésükből a pártot nem választókat.

Lehet, mindkettőjüket lebénította saját közösségük. Ám azzal, hogy Mesterházy szavaival Bajnai kényszerhelyzetbe hozta, s a tárgyalásos korszak után beköszönt a versengés ideje, a közönségben még erősebbé válhat a megosztottság, a parlamentáris huzakodásnak betudott, azt elutasító érzet, amire a Fidesz alaposan rá is játszik majd. Bármit hozzanak a következő hónapok, Orbán Viktor mind nyugodtabban tekinthet a jövőbe. Az ő megbuktatására hivatott bizonytalanokat egyelőre éppen az az ellenzék tolja mind messzebb az urnáktól, amelynek a legnagyobb szüksége volna rájuk.