Ha egy maláj gép lezuhan, és az áldozatok meghalnak, az sajnálatos, de egynapos hír a médiában. Legalábbis a világnak ezen a felén. Ha viszont egy ugyanilyen repülő egyszerűen eltűnik a glóbuszról, akkor immár csaknem két hete biztosítja a világsajtó mindennapi híradagját, az ukrán–orosz válság mellett.

Ugyanis a földkereségről, leszámítva a nagy természeti katasztrófákat (földrengés, szökőár), terrorcselekményeket (szeptember 11-e) vagy népirtásokat, nem szokás csak úgy eltűnni. Nyomtalanul, ahogy egy, a múlt héten lapunkban is szemlézett dán thriller címe mondja. De a thrillerben csak egyvalaki tűnt el, akinek egyetlen hozzátartozója az agykárosult öccse, így mindenki beletörődött a legkézenfekvőbb megoldásba: az illetőnek egyszerűen nyoma veszett.

Nem úgy a maláj légitársaság március 8-án eltűnt Kuala Lumpur–Peking járat utasainak hozzátartozói. Ők, szemben az utasok virtuális közösségével, amelyben a folyosónál ülők legfeljebb kiengedték a mosdóba az ablaknál helyet foglaltakat, igazi közösséget hoztak létre. Egy szállodában gyűltek össze, szavaznak, és éhségsztrájkot helyeztek kilátásba, ha a malajziai nagykövet nem tájékoztatja őket. Párhuzamos emberi dráma főszereplői, ha éppen nem az igazié: miközben a világ egy hatalmas fémtárgyat keres, a Boeing–777-est, ők hallatják a hangjukat.

Az elmúlt évtizedekben óriási irodalma jelent meg annak: a glóbusz összeszűkült. Világfaluról is beszélni kezdtek. Beülök egy sarki kávézóba, és egy tag unottan meséli, most jött vissza Dél-Koreából. A legnagyobb gondja az volt, ne kapjon trombózist a gépen, mozgatta a lábait. A huszadik század tömegessé, az ezredforduló még szélesebb rétegek számára megfizethetővé tette Ikarosz álmát, a repülést. A világ legtöbb repterén el lehet boldogulni az angollal, működik a mobiltelefon és az internet, lehet venni Coca-Colát a kártyánkkal.

Ám ezek sémák.Öt-tíz dolog, amivel Világfalu bemér minket, olvashatják az e-mailjeinket és a banki átutalásainkat a nagy szemek, hallgathatják a beszélgetéseinket a nagy fülek. Ha átverjük Világfalut, lelépünk a glóbuszról. Közhely, de hiába van jövedelmünk, nem tudunk elszökni a bankrendszer elől: nyoma marad, mit fizettünk utalással, hol vettünk fel készpénzt az automatából. Ám civil hősünk, Tom Hanks A Da Vinci-kódban olyan helyre vett vonatjegyet, ahová végül nem utazott el, s benyomta egy szappanba a nyomkövetőt, majd kidobta az ablakon, hogy nyoma vesszen. Így szökött meg Világfaluból.

Valakik kiiktatták a maláj járatot is. Talán megtudjuk, hová és miért. Talán nem. Ha igaz, hogy az Indiai-óceánba vesztek, meglehet: sosem lesz meg a roncs. A gép sorsa mindannyiunkat ráébreszt: ha nem működnek a technikai-kommunikációs sémák, nem jönnek a jelek, akkor bizony nagyon el lehet tűnni. A föld 71 százaléka víz, például oda. A maradékot hétmilliárdan lakjuk, de a fejlett világ alakítja a játékszabályokat. Ebben az esetben egyelőre hiába.