Elbocsátott diákok

Hónapokkal ezelőtt jelent meg a Népszabadságban Tanács István írása Elbocsátott tanárok címmel, melyet szeretnék folytatni saját tapasztalat alapján.

A téma sajnos mindig aktuális. Amit a szerző leírt, az fájdalmasan igaz. Magam is beleestem az iskolabezárás összes testi-lelki fájdalmába, jogi következményeibe. Jelenleg is ezzel küszködöm harmincegy évi tanítási gyakorlat után. Óriási erőfeszítésekkel húzgálom ki magam hajamnál fogva a gödörből.

Ellenben nem lehet hallani az elbocsátott gyerekekről. Azt sajnos tudjuk, miként hatott az iskolabezárás a pedagógusokra, de hogy miként élték meg mindezt a tanulók, arról nemigen esik szó.

A döntéshozók úgy gondolják, hogy a fiatalok könnyen alkalmazkodnak az új helyzethez. Szerintük ez olyan, mint amikor este levetjük a ruhánkat, és másnap egy másikat, tisztát felveszünk. A példák nem ezt bizonyítják. Az emberi élethez szervesen hozzátartozó fájdalom, elszakítottság érzete az élet iskolájának a része. Igaz, néha a nehézség inspiráló hatású is lehet, de nem kicsi gyerekek részére.

A mesterségesen felállított, gerjesztett feszültségek ritkán eredményezik 6-14 éves korban a személyiség megerősödését. Sőt, sok testi-lelki bajnak az okozói. Felmerül a kérdés, hogy megérte-e a feltételezett anyagi nyereség mindazt az érzelmi és lelki traumát, mely egyaránt sújtotta a diákot, szülőt, pedagógust.

Az új iskolákba szétosztott diákoknak számos problémával kellett megbirkózniuk, nemegyszer megalázó körülmények között. A helyi diákok számtalanszor \\\"betolakodónak\\\" ítélték, amit a vezetés \\\"pozitív fejkvótaként\\\" emlegetett. Gyakran találkoztak olyan előítéletekkel, negatív megkülönböztetéssel, melyek végül \\\"csendes\\\" lázadásokhoz vezettek. Liberális szemléletű iskolából érkező gyerekek nehezen fogadták el a szigorúan beszabályozott, sokszor értelmetlen szigorúságot, mely megalázó helyzetek egész sorához vezetett. Az ellenállás különböző formái széles skálát mutattak, így az addig pontosan, szívesen iskolába járók rendszeresen késtek, illetve egyre többet hiányoztak, igazolatlanul is. A kiemelkedő tanulmányi eredménnyel, szorgalommal rendelkező tanulók nagy része visszaesett, ezzel is jelezve néma ellenállását. Tovább súlyosbította a helyzetet, ha a régi iskola tanárait, módszereit bírálták felül a befogadó iskola tanárai. A tanulmányi eredményeik visszaestek, ezzel is rontva a továbbtanulási esélyeiket. Sok esetben újabb iskolaváltásra került sor.

Természetesen meg kell említeni a diákoknak azt a kis töredékét is, amely szerencsésen kezelte a helyzetet, \\\"jól jött ki\\\" belőle. Ők új közösségbe kerülve a legtöbb pozitívumot tudták kihozni a váltásból a stabil szülői háttér segítségével.

Sajnos még nem zárult le az iskolabezárások kora Magyarországon. Mielőtt a döntést meghozzák egy-egy összevonásról, bezárásról, nem árt végiggondolni a pszichés következményeket is, mert a traumák feldolgozásához nem áll rendelkezésre elegendő pszichológus sem.

Virágné Színes Ilona, Kiskunhalas

Az állam is veszíthet

Baba a zongorában címmel (október 13.) megjelent cikkében Szalai Anna arról a furcsa élethelyzetről írt, amikor egy tipikus magánügyből - nevezetesen: egy ember halálából - az állam húz hasznot.

Az érdekes cikkben ezt olvashatjuk: \\\"A végrendelettel kisemmizett leszármazottak természetesen nem mindig fogadják el az elhunyt rokon végakaratát, és bírósághoz fordulnak. A győzelemre kevés esélyük van, hiszen még az alakilag hibás végrendelkezések esetén is az állam örököl.\\\" A valóság ezzel szemben az, hogy ha valakinek van leszármazója, vagy bármilyen más törvényes örököse, az illető sikerrel támadhatja a végrendeletet, ha az alaki hibában szenved. Függetlenül attól, hogy a végrendelet kit nevez meg örökösnek. A magyar állam tehát nincs privilegizált helyzetben. Ha a javára tett végrendelet alakilag hibás, és a törvényes örökösök erre hivatkozva támadják a végrendeletet, az állam veszíteni fog.

Dr. Sziklai János, ügyvéd, Budapest