Nézzük objektíven. Mi is a megszállás? Ellenséges megszállás állapota (Értelmező kéziszótár, Akadémiai Kiadó, 2003).

Nézzük kicsit részletesebben. Megszálláshoz szükségeltetik két ellenséges állam, két szembenálló fegyveres erő. Az egyik megszáll, a másikat megszállják. A megszállott fegyveresen ellenáll (erősen, vagy gyengébben, ahogy tud), a megszálló pedig ugyancsak fegyveresen legyűri az ellenállást. Ezután még lehetséges földalatti ellenállás, partizánakciók, a kormány és/vagy az államfő lemond, emigrációba menekül – a másik oldalon pedig kollaboránsok együttműködése, erőszakkal a helyére ültetett bábkormány lép hatalomra, stb.

Mi volt ezek közül Magyarországon 1944 márciusában? Röviden: semmi.

Bővebben: nem voltak ellenséges haderők - háborús katonai szövetséges volt a két állam. Horthy azt a parancsot juttatta el a hadsereghez, hogy a németeket szövetséges barátként kell fogadni. Parancsot adhatott volna katonai ellenállásra, de nem adott. Lemondhatott volna, de nem mondott – ezzel a német katonai jelenlétet Horthy személyesen legitimálta, törvényesítette.

Az sem igaz, hogy nem volt mozgástere. A németek által követelt Imrédy Bélát nem volt hajlandó kinevezni miniszterelnökké, helyette kompromisszumos megoldásként került a posztra Sztójay Döme. A következő hónapokban Magyarországon működött az államfői intézmény, a parlament, a kormány. A bevonuló németekkel szemben nem volt sem szervezett katonai ellenállás, sem földalatti-, vagy partizánmozgalom (tisztelet az egytucatnyi kivételnek). Összefoglalva: együttműködő, katonai szövetséges volt a két állam.

Itt fölvetődik a történelmietlen „mi lett volna, ha” kérdése. Az a katonai, politikai vezető, aki 1944 márciusában még nem tudta, hogy ezt a háborút a szövetségesek nyerik meg, az minimum debilis volt. Ha Horthy ekkor katonai ellenállást hirdet, máshogyan alakul az ország sorsa. Majd fél évvel megelőztük volna Romániát a kiugrásban, így nagy valószínűséggel a béketárgyalásokon Magyarország jelentős területeket megtarthatott volna.

Elpusztult volna több ezer (több tízezer?) katona a németek ellenében – de a németeknek ekkor már nem sok erejük lett volna a magyar hadsereg elleni akciókra. Viszont megmaradt volna a több százezres zsidóság jelentős része és nem kerül sor a Budapestet porrá romboló szövetséges légitámadásokra és a város házról-házra haladó ostromára. Hogy mindez nem így alakult, azt Horthy politikai rövidlátásának (finoman fogalmaztam!) köszönhetjük.

És akkor most nézzük a Szabadság téri emlékmű kérdését. Legyünk maximálisan jóindulatúak: a kormányzat őszinte jószándékkal kíván emlékművet állítani az állami önrendelkezés elvesztésének és a német bevonulás áldozatainak. Csakhogy, mint eddig levezettem, ez a beállítás hamis. Alkalmas viszont a csúsztatásra, a történelmi igazság meghamisítására: mindazért, ami 1944 március 19-ike után történt, a magyar politikai vezetés, a magyar kormány, a magyar nép nem felelős, hiszen mindez német megszállás alatt, német irányítással, német katonai kényszer hatására történt, sőt: személyesen maguk a németek végezték.

Ennek a köztudatba iktatása súlyos történelmi felelőtlenség, mi több: bűn. Ilyen mentalitással soha sem fogjuk elérni azt, amit Németország több évtizedes következetes, felelős munkával elért: a történelmi tényekkel való őszinte szembenézést és a társadalmi megbékélést.

Nem tudom, kié volt az ötlet, kivel konzultáltak a felelős(!?) döntéshozók, mielőtt a kormányrendeletet a Magyar Közlönynek leadták és az MTI-hez eljuttatták. Mi volt a céljuk? Ha valóban a történelemmel való szembenézés, az áldozatokra való emlékezés, akkor nagyon javaslom döntésük felülvizsgálatát, bár illúzióim nincsenek. De a remény hal meg utoljára.