A furcsa, szúró fájdalom, ami a legkisebb, nemrég még érdektelen jelre beléjük hasít. Akár egy számukra ismeretlen ember ismeretlen városban elhangzott mondata. Amíg ennek hallatán beléjük áll az ideg, addig válság van. És ha megijednek, akkor Magyarországon a bank nagyobb összeget emel le a svájcifrank-hitel törlesztésére, mint az előző hónapban.

Okkal kérdezheti a hazai adós: mi köze neki egy már százszor hallott mondathoz vagy a görögök fizetési bajaihoz. Miért életbevágó, hogy a világválság közepén egy olyan kis ország, mint a miénk, mekkora hiánnyal képes működni? Miért akkora baj most az, aminek nemrég még a sokszorosát is elnézték? Egyáltalában: ki az a piac, akire mindig hivatkoznak a megszorításokkor, és miért kell elvenni a szánktól a falatot, ha neki valami nem tetszik?

A piac mi vagyunk. Mi is. A mi döntésünk, ítéletünk, várakozásunk adta impulzus is elindul a világlény idegpályáin, hogy végrángásként pofont vagy cirógatást kapjunk – nem okvetlen érdemeink szerint és nem szükségképpen akkor, amikor megérdemelnénk. És nem is pont azért, amit tettünk vagy elmulasztottunk. Ezért hiába is kérdezzük tőle: miért nem akkor szólt, amikor a semmiből adtunk 13. havi nyugdíjat, miért most, amikor a szánktól kell elvenni a falatot. Akkor jóllakott volt és elnéző, most éhes és ingerlékeny. 

A világgazdaság szövevényes idegpályáin össze van már drótozva mindenki mindenkivel. Rossz pillanatban most akár Izlandon vagy Debrecenben is ki lehet robbantani egy világválságot. Ez a kicsik hatalma - de egyben a felelőssége is. Meg kell tanulniuk, hogy nem lehet akármit tenniük és mondaniuk, mert annak adott pillanatban nemcsak magukra, hanem másokra is nagy hatása lehet. Esetleg a világ másik felén.

Ebben az értelemben nincs belföld és külföld, nem lehet csak az itthoni közönségüknek beszélni és cselekedni. Ez nem egyszerűen azért van így, mert a külföld kölcsöneitől függünk. A saját bőrünkön érezhetjük, mivel jár, ha egy országközösség részesei vagyunk. Az EU-ban most hatalmuk van a kicsiknek a nagyok felett. De ha ezt a hatalmat nem minden korábbinál nagyobb felelősségként élik meg, akkor az egész unió fabatkát sem ér, megmarad azon a szinten, amikor a centrum erős országai hajlandóak pénzt adni a perifériának a piacokért.

Ezt a felelősségtudatot látja a „piac” például egy költségvetési hiányszámban. Leegyszerűsítés, de ne várjunk mást, amikor a német választó a zsebén érzi a tékozló görögök megsegítésének árát. Stuttgarti autógyári munkás vagy frankfurti bróker ugyanazt mondja: velünk szórakoztok? Ha ti elvárjátok az áldozatot tőlünk, mi is elvárjuk tőletek! Ha pedig ők azt mondják, akkor Merkel sem tud mást mondani. Csak egy számot, a költségvetési hiányunk mértékét. Ha ez nem annyi, mint amennyit elvár, akkor Merkel nem fog bízni bennünk, a frankfurti bróker pedig a forintban.

A bizalom mértékét pedig lemérheti havonta minden devizahitel-adós a törlesztő-részlet változásában.