Az Üveghegyen innen, az Óperenciáson túl, volt egyszer egy birodalom. Olyan aprócska, de jóféle. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: folyó, hegy, meg zsíros föld. Gazdag vidék, ahová mindenki be szerette volna tenni a lábát. Többnyire sikerült is nekik – egy időre. Néha hosszabbra. Jöttek óriások, boszorkák, sárkányok és más hadak. A nép meg tűrt, máskor lázadt. Többnyire szerencséje se volt.

No, de hogy végre egyik szavamat a másikba ne öltsem, volt egyszer ezen a vidéken egy ember. Olyan vidéki forma, nem volt éppen mézesen édes gyerekkorral, bele is keményedett a küzdésbe. Mire nagyobbacska lett, már szentül hitte, hogy tudja mi lenne a jó. Nem csak neki, mindenkinek.

Egyszer, ahogy a pesti kocsmákat járta, találkozott egy manóval – mások esküsznek rá, hogy tündérrel látták együtt –, de az tény, hogy különleges képesség birtokába jutott. Bódító meséket tudott szőni olyan dolgokról is, amikről mások azt se hitték, hogy egyáltalán mesélni lehet róluk, nemhogy olyan szívszorító történeteket tudtak volna kitalálni, amelyeknek meghallgatására népek gyűltek össze a birodalom közepén.

Neki meg csak pergett a szájáról az illatos szó. Az emberek habzsolták azokat a fájóan szép mondatokat arról, hogy mennyire erősek lehetnek és hogy mindenki legyőzheti a sárkányt, akármilyen pici, akármilyen szedett-vedett is a fegyverzete. Ő is hitt benne, akármennyire röhögték is, amikor azt mondta a királynak, hogy ő bizony levágja az aktuális sárkány mind a hét fejét, sőt a dupláját is, ha cserébe elnyeri a szép királylány kezét.

Nem hitték. Megtette. S övé lett a királylány. Szorította is erősen. De a lány egy idő után húzódozott, s ahogy erősödött a szorítás, úgy rángatta egyre erősebben a kezét.

S mikor kiszabadult végre, megfogadta, hogy többé nem hallgat a sima szép szavakra és nem veti magát a csábítóan erős karokba. S így is tett. Büszkén lépett ki a vár kapuján. Hosszan járta az országot, hol ezzel, hol azzal. Senki nem ígért neki meleg szobát, fényes ruhát. De a kezét se fogták, a száját se tapasztották. S ő ennek örült. S egy ideig nem is kívánt mást. Azután leszakadt lábáról a cipő, kisebesedtek az ujjai a sok varrástól, a gyomra hangosan kordult. Nehezedő makacssággal járta az országot. S látta, ahogy mindenki sütögeti a saját pecsenyéjét, ki nagyobbat, ki kisebbet. A templom előtt is rendre talált egy embert, aki lángoló szavakkal ajánlgatta a portékáját, ami jobbá, élhetőbbé teszi a jövőt.

Mindegyiket hallgatta valaki, de a királylány soha nem látott olyan sok embert, mint amennyi az ő egykori kérőjét hallgatta. Visszament hát a várhoz. S lám, tömeg vette körül megint: a király beszélt. S ők hallgatták. Valahogy a lyukas cipőből kikandikáló lábujj se fázott már. S ahogy ott álltak, hitték, hogy legyőzik a sárkányt, ha jön.

A királylány velük hallgatta a mesét. A szavak lassan beszőtték a szívét és könnyebb volt engedni, mint újra elindulni és megkeresni azt a templomot, amelyik előtt olyan ember áll, aki az igazat mondja, de úgy ám, hogy mégis mindenki édes mesének hallja.