Aki nem lopott semmit, annyit is ér – parafrazálhatnánk Lázár János elhíresült mondását, amelyről bíróság mondta ki utóbb, hogy a hódmezővásárhelyi politikus nem a szegényeknek, hanem a politikusoknak címezte.

Miután kirajzolódott, hogy Matolcsy György jegybankelnök környezetében milyen széles kör profitált a hitből, hogy a jegybank devizahitelesek kárára felhalmozott nyeresége elveszítheti közpénzjellegét, lassan ki kell mondanunk: szégyenkezhet közülük, akire nem cseppent néhány milliócska Matolcsy sajátként kezelt milliárdjaiból.

A kormányfő követhetetlenül mozgó jobbkeze jól taktikázott: az ingatlantulajdonok a jövőben is belekerülnek majd sok százmillió közpénzbe, tehát mindig lesz egy szerény summa, amivel kedvezni lehet annak, akinek kell. Aztán a G-day után egy hónappal még Simicska Lajos cégének is odatoltak egy szerény, de nem sértő hatmilliárdot, hátha jó lesz valamire.

Alantas demagógiának mondják, ha mások azon gondolkodnak, hány embert lehetne várólista nélkül megoperálni, hány gyereket lehetne megetetni a maguk alá gyűrt milliárdokból. Ők elhiszik, hogy megdolgoztak a pénzért, jó ügyet szolgálnak.

Nyilván mert a valósággal való kapcsolatuknak nem része a gyermekéhezés, a működésképtelen egészségügy. Szent meg­győződésük, hogy megérdemlik a közpénz biztosította jólétet. Hogy a közpénzt nem csak gyártják, meg is keresik. Amíg mindezt a felelősség terhe nélkül tehetik, nem áll helyre viszonyuk a valósággal.