Olvasom egy hazai orgánumban (nem tüntetek fel elérhetőséget, mert gazemberségnek nincs reklám; tessék hinni nekem), hogy a férfi verhet nőt, ha VISSZAÜT...

Eltekintve most attól a világtörténelmen ilyen-olyan farokként végighúzódó önigazolástól, hogy "csak visszaütöttem", a mi kultúránkban, a mi nemzeti(!) kultúránkban ez különösen érthetetlen.

Mert "Az asszony verve, pénz számolva jó!" népi bunkóság rigmusa mellett él a szólás, miszerint "Nem az a legény, aki üt, hanem, aki állja!". Ráadásul e mondás férfiak egymás közti párviadalát jegyzi.

Leszámítva az egyelőre még nem igazán tipikus nőt jelentő súlyemelő, bokszoló hölgy előfordulási gyakoriságát (nem is lesz soha többségi, hiszen olyan nőietlen), a nők "alapesetben" és szinte valamennyien fizikailag annyira gyengébbek a férfiaknál, hogy az utóbbiak kötelesek állni még az átlagamazonok ütlegeit is, legfeljebb lefogni igyekezve őket.

Tipikus érv még a nő ún. lelki terrorja, amellyel sújtja a szegény hímnemű párát... Na és? Hamis egy szöveg ez is. Kevés az önfegyelmem, ócska az önuralmam, tehát pofonra, ökölre váltok? A hozzám mérten fizikailag elesettel szemben?

Ősidők óta a férfi óvja, védelmezi a nőt civilizációnk mindenkori meghatározó értékrendjében. A keresztes lovag, amikor elindult a hitetlenek ellen, az erényövet (amely inkább volt jelképes, mint valami ma képzelt, levehetetlen vasabroncs) becsatolta ugyan kedvesén, de monoklikkal nem ékesítette ki az imádott arcot.

Állítom, hogy az összes valamirevaló férfi, ha élete során akárcsak "meglegyint" egyszer is egy nőt, szégyenérzés fogja el, valahányszor eszébe jut. Amíg él. Mint engem is.

Hölgyeim, asszonyok, csajok! – ne hagyjátok magatokat! A jól nevelt, de legalább lelkiismerettel bíró kanok veletek vannak. Veletek vagyunk! Értetek harcolva magunkért állunk csatasorba.

Magyarországon a polgárjogi mozgalom két legfőbb szükséges feladata, küzdeni a nők és a romák társadalmi egyenjogúságáért.

(A szerző nyugalmazott pedagógus)