A teljes kormányzati kommunikációs stáb azon dolgozik, hogy Schmitt Pál lemondását hősies gesztussá magasztosítsa. Ennek két oka van. Az egyik, hogy így vissza lehet mutatni Gyurcsány Ferencre, aki annak idején, 2006-ban nem tette meg ezt a lépést, holott meg kellett volna tennie. Ezáltal fönn lehet tartani azt a látszatot, hogy jobboldalon még mindig joggal emlegetnek morális fölényt, amikor az MSZP szóba kerül.

A másik ok: ezáltal el lehet terelni a figyelmet arról, hogy Schmitt Pál személyesen Orbán Viktor jelöltje volt a köztársasági elnöki posztra. A miniszterelnök úgy verte keresztül a már akkor is közderültséget okozó személyi elképzelését a Fidesz-frakción, hogy még a hozzá legközelebb állók véleményén is átgázolt. Köztük Kövér Lászlóén is, aki minden titkok tudójaként kézzel-lábbal tiltakozott Schmitt jelölése ellen, akit egyfelől túl kevésnek, másfelől túl soknak talált erre a posztra. A túl kevés kitétele – ma már mindenki számára nyilvánvaló lehet – Schmitt Pál minőségére vonatkozott, a túl sok pedig arra, hogy személyében támadható. Magyarul, ha valakinek lenne még egy szemernyi kétsége is: tudták, hogy alkalmatlan. Mindannyian tudták. Tudta az őt jelölő Orbán Viktor és tudta az ellene tiltakozó Kövér László, tudta a Fidesz elnöksége, tudta a Fidesz-frakció, tudta az Országgyűlés, tudta Budapest, tudta az egész ország.

És mégis. Mégis Schmitt Pált jelölték, mert Orbán Viktor ezt akarta. És épp azért akarta ezt, mert tudta, hogy pontosan ilyen emberre van szüksége. Olyanra, akivel el lehet hitetni, hogy most, a nemzeti együttműködés e csodás rendszerében már másmilyen elnökre van szükség, olyanra, aki nem kekeckedik, aláír gondolkodás nélkül mindent, amit elé tesznek, sőt még maga megy házhoz egy kis aláírandóért. Az alkalmatlanság vált erénnyé.

Schmitt Pál végül oly buzgón szignózgatott, hogy mindenféle ellenhatás nélkül fölépülhetett az őt jelölő Orbán Viktor rendszere: aláírta az alkotmányt, a médiaszabályozást, az igazságszolgáltatás átalakítását, a köznevelési törvényt, a felsőoktatási törvényt, aláírta az összes kinevezést, mindent. Mára lényegében elfogyott az aláírnivaló. Most már akár az a luxus is megengedhető lenne, hogy a köztársasági elnök visszaküldjön egy-egy jogszabályt az Országgyűlésnek. Schmitt Pál személyes tragédiája, ha úgy tetszik, hogy épp akkor bukott le és akkor bukott meg, amikorra lényegében már valódi dolga nem maradt, utazgathatott volna kedvére.

Orbán Viktor talán a történtek ellenére is tartotta volna őt, de nem maradt mozgástere. Minden ellenkező híresztelés dacára ugyanis válsághelyzet alakult ki – egyrészt Orbán Viktor politikai váteszének legendája kérdőjeleződött meg, okkal, másrészt Schmitt személye szimbóluma lett a kormányzó erők morális züllöttségének, ami tovább erodálta volna a már amúgy is zilálódó tábort.

Schmitt Pál nem magasztosul hőssé. Megbánásnak nyoma sincs az arcán azért, mert annak idején vagy nem is maga írta doktori disszertációját, vagy ha igen, mások munkáiból másolta össze, akárhogyan is, mások tollával ékeskedett. Most pedig vádaskodik. Csakúgy, mint Lázár János, aki a tudományos életnek esett neki Schmitt lemondása ürügyén. Vádaskodik, mint Kövér László, aki tehetetlen dühében az MSZP-t kergetné ki a Parlamentből.

Mintha csak vádaskodni tudnának. Nincs egyetlen egyenes mondatuk, nincs egy bocsánatkérő szavuk, nincs egy gesztusuk, nincs már semmiféle morális tartásuk, csak a vád izzik belőlük: egész egyszerűen nem rendes emberek.