Az ellenzéki szavazók közel vannak a politikai depresszióhoz, tanácstalanok és csalódottak. Egy részük hallgat, míg mások politikai vezetőkbe, stratégiákba vetett végzetes hittel, a közösségi hálón folytatott verbális lövöldözéssel vagy éppen a tények elhallgatásával, letagadásával válaszolnak. A bizonytalanok, illetve a táboron kívüli, de Orbánt nem akaró közösség viszont érti, ami történik: megint fontosabbak a párt- és politikusi érdekek, ismét hiányzik a konszenzusra törekvés. Szinte biztos, hogy október 23-a után egyetlen bizonytalan sem lett kormányváltó – nehéz egy politikailag túlfűtött, lövészárok-kommunikációt folytató ellenzékben hinni. Nekik ők nem így kellenek.

Október 23: nem volt meglepetés

Október 23-án nem történt semmilyen váratlan dolog. E sorok írója is próbált „tanácsokkal” élni: „Mielőtt a fundamentalista összefogáspártiak pezsgőt bontanának, szembesülni kell azzal, hogy a megszólalók versenyezni is fognak egymással. A kérdés, hogy ennek eszköze saját erősségük kidomborítása vagy a másik gyengeségére – közvetett módon – történő rávilágítás lesz. (…) Olyan beszédeket kell tartaniuk, amelyek után a feleknek nem kell elhatárolódniuk egymástól, nem kell magyarázkodniuk a másik miatt, egyúttal politikai profiljuknak megfelelő beszédekkel képesek kiállni.” (Roncsderbi. Mit hoz október 23-a? Szuverén, 2013. október 21.) Volt, aki képes volt erre, volt, aki nem. Volt, aki az előzetesen egyeztetett irányelveknek megfelelően beszélt, mások azonban felülírták a konszenzus(ra törekvés) alapelvét. Ráadásul újra felerősödött az „emberek összefogást akarnak” mantrája. Az ellenzéki nyilvánosság tanácstalanságát és önbizalomhiányát mutatja, hogy senki nem kérdez rá arra: jó, de milyen alapon? Az lenne az összefogás melletti döntő érv, hogy néhányan ütemesen skandálják a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjének beszéde alatt? A saját lakossági fórumok elegendő érvet jelentenek arra, hogy ne kelljen magyarázatot adni arra, hogy miért versenyképesebb a közös lista?

Egy politikailag túltolt projekt

A közös lista mítosza nem ma született az MSZP–Együtt 2014–PM-megállapodás árnyékában. Bajnai Gordon visszatérésével sokáig két szereplő tűnt versenyképesnek: az MSZP és az akkor még formálódó Bajnai-projekt/Bajnai-párt. Az LMP egyenlő távolság politikája adott volt, a DK pedig akkor éppen leszálló ágban, az MSZP népszerűségének növekedése pedig csak a párt kommunikációjában létezett. Bajnaiban volt az esély, hogy megközelítse az MSZP-t. Utóbbi – felismerve a veszélyt – azonnal ellenzéki szakpolitikai egyeztetés-sorozatot kezdeményezett. Az MSZP saját szerepét erősítve és Bajnait blokkolva a „közös lista, közös miniszterelnök” mellett tette le voksát – ez kompatibilis volt akkor azon pártokkal, amelyek saját erejükből nem tudtak volna közös listára kerülni, így azonban nemcsak eszköznek, hanem listás szereplőnek hihették magukat az MSZP projektjében. 

„Ma a Magyar Szocialista Párt a legerősebb, legszervezettebb, legfelkészültebb és legnagyobb ellenzéki párt” – hirdette márciusban az MSZP elnöke, aki hónapokig érvelt a közös lista és az erőviszonyoknak megfelelő közös miniszterelnök-jelölt mellett. Felismerve, hogy egyre kisebb az esély a közös listára, amely mellett akkor sem megalapozott, csak politikai érveket lehetett hallani, a többiek is emellett foglaltak állást, hiszen a választópolgárok számára akkor és azóta sem léteztek (Árok Kornél-féle tömörülés, Liberálisok, MOMA, Szocdemek) vagy támogatottságuk stagnált (DK). Érdemi esélyt nekik egy közös lista és közös miniszterelnök(-jelölt) jelentett volna. A mantra pedig hatni kezdett. 

Az érvelők azonban figyelmen kívül hagyták, hogy egyes személyek, világok és a hozzájuk kapcsolódó reflexek milyen hatással vannak a bizonytalanok táborára, nem akartak szembesülni egyes politikusok és szervezetük elutasítottságával – nem a baloldali szavazók, hanem a teljes népesség körében. Lehet, hogy ez nem öröm, ellenben bizonyosan kényszer. A baloldali tábor nagysága alapján ma még a Fidesz újabb kétharmada sem volna elkerülhető.  Aki nyerni akar, annak tehát új szavazókat kell hoznia, nem elégedhet meg a vidéki kultúrházak hálásan tapsoló elkötelezettekkel.

Ezt idővel az MSZP is felismerte. A közös listának nem az a fő kérdése, hogy ki vezesse, hanem az, hogy ezzel lehet-e a legtöbb új szavazót behozni. Számos érv van amellett, hogy a bizonytalanok megszólítására ez nem a leghatékonyabb megoldás, így végül az MSZP és az Együtt 2014-PM a koordinált választásban egyeztek meg, azaz minden körzetben egy kormányváltó jelölt áll majd szemben a Fidesszel, a szavazó meg eldöntheti, hogy listás szavazatát melyik kormányváltó pártra adja. Az eredeti elképzelésnek része volt az, hogy az MSZP és a DK is megállapodik egymással. Ez a terv pár napon belül, máig tisztázatlan körülmények között megbukott.

A közvélemény-kutatások helyes olvasata

Tudott, hogy közös lista hátránya elsősorban nem a saját tábor mobilizálásából fakad, hanem a bizonytalanok megszólításából. E körben ugyanis még mindig erős az MSZP elutasítottsága. A végeredményt befolyásolni képes tömeg megnyerésének esélyét markánsan növeli, ha a bizonytalanok úgy szavazhatnak kormányváltásra, hogy az ne jelentsen a szocialisták melletti voksot. László Róbert gondolatait november 11-én így foglalta össze a Népszabadság: „Az Ipsos által jelzett nyolcszázaléknyi rejtőzködő, illetve a Medián szerint 11 százaléknyi biztos, de a pártpreferenciáját titkoló választó szerinte kevésnek tűnik a fordulathoz. Ez 400–500 ezer ember lehet, és ha mindannyian a kormányváltó erőkre voksolnának, a baloldalon akkor is hiányzik még egyszer ennyi szavazat. Vagyis: meg kellene nyerni az aktív bizonytalanokon felül olyan választókat is, akik jelenleg vagy más párt táborát erősítik, vagy egyáltalán nem szándékoznak részt venni a választáson. Az összefogás azonban ehhez legfeljebb jó keret, de hatékony kampány és megfelelő politikai üzenetek nélkül senki nem nyerhet.”

Az összefüggéseket a politikusok is biztosan ismerik, és hogy ennek ellenére miért mondják, hogy „az emberek közös listát akarnak”, nem rejtély, hanem politikai logika. A DK az MSZP által, a miniszterelnök-jelölti versenyben indított lóra ült fel – hozzá kell tenni, kezdetben Bajnai is (egy kvázi általa vezetett) közös lista mellett érvelt az összefüggések tudatában. 

A Medián „Lendületben a Fidesz” címmel adta ki felmérését október végén, e szerint a „kormány teljesítményének megítélése 2012 közepe óta javuló tendenciát mutat”, a demokratikus ellenzék népszerűsége pedig a teljes népességben stagnál (MSZP: 14, Együtt 2014–PM: 5, DK: 3 százalék). A kutatás szerint Gyurcsány Ferencet a megkérdezettek majd ugyanakkora része tartja ellenszenvesnek, mint rokonszenvesnek, az összes szavazókorúnak pedig csak 29 százaléka helyezné őt egy közös lista első öt helyének valamelyikére. Kuncze Gábornál ez az arány 30, Fodor Gábornál 22, a választáson indulni sem akaró Bokros Lajosnál pedig 25 százalék– – Bajnainál 54, Mesterházynál pedig 52 százalék. A kormányváltó szavazók körében magasabbak a számok, Gyurcsány esetében majdnem elérik a 40%-ot, Kunczét 36%, Bokrost 28% látná szívesen a lista első öt helyének valamelyikén, egyedül Fodor számai csökkennek a kormányváltók körében, ami ismételten azt mutatja, hogy a szavazók sokszor okosabbak mint az elemzők.

Akárhogy is forgatjuk, az adatokat, a kormányváltó szavazók kétharmada nem szeretne más politikusokat egy közös lista elején, mint Bajnai Gordont és Mesterházy Attilát, de egyharmaduk még őket sem.

Van tehát megoldás, csak az nem a közös lista. Még akkor sem, ha a politikusok szerint e nélkül a baloldali szavazók is elfordulnak jelenlegi pártjuktól. A Medián saját Facebook-oldalán (november 9-én) cáfolta ezt: „Az izgalmas kérdés az, hogy mi következik ebből az adatból, ha a szavazatmaximálásra irányuló pártérdekeket vesszük figyelembe. Például az MSZP-szavazóknak az a 70 százaléka, aki szívesen venné, ha a DK is benne lenne a választási szövetségben, aligha fordul el a szocialista párttól, ha nem jön létre az együttműködés, ám az a kisebbség, amelyik ezt ellenzi, lehet, hogy a szavazatát is megvonná, ha a kétségtelenül megosztó volt miniszterelnök is benne lenne a választási szövetségben. Az ellenzéki pártok ráadásul nem kizárólag a saját szavazóik megtartását tartják szem előtt, de talán még fontosabb számukra a jelenleg még párt nélküli »bizonytalan« szavazók megszerzése. Abban a körben viszont, és különösen az »aktív bizonytalanok« közel milliós sokaságában az elmúlt hónapban éppenséggel csökkent a DK bevonására voksolók száma.”

Ajánlat egymásnak és a választópolgároknak

Mindebből azonban az sem következik, hogy mindenki saját fundamentalizmusát újratöltve ismét a másiknak essen. A DK szervezeti és mobilizációs erejére, tematizációs képességére, támogatottságára szüksége van a demokrata ellenzéknek. Ha a DK a kormányváltó szövetség ellen kampányol, a kormányváltás esélye csökken. Természetesen ez fordítva is igaz.

Külön DK-s jelöltek és külön lista csak felesleges versenyt és ellenzéki (verbális) állóháborút eredményez. Hiba lenne azt feltételezni a párt politikusairól, hogy nem a kormányváltásban érdekeltek. Viszont a szervezetnek is képesnek kell lennie a politikai és kommunikációs konszolidáció jegyében politizálnia. Meg kell érteni a DK-val szembeni bizalmi deficitet is, az azonban abszurditás, hogy a felek nem a megoldásban érdekeltek. Ha ez mégis így lenne, akkor megalakult a harmadik Orbán-kormány.   

A kutatások tükrében hiba lenne azt feltételezni, hogy a bizonytalanok csak egy közös listával azonosulnának. Alternatívákat akarnak, politikai tudásuk többrétűbb, minthogy csak „el akarják küldeni Orbánt”. Aki szerint ennyi a céljuk, az nem ismeri országát és nem tanult 2010-ből sem. Aki az Együtt 2014–PM és az MSZP közötti megállapodást cáfolható érvek mentén nyitná ki, az a kormányváltást nehezíti. De az is, aki nem módosít rajta.

Ma két út látszik: egyiken nem érdemes elindulni (közös lista), a másik nehezen járható. A másiknak, a külön listás útnak szintén két elágazása van, mindkettő felmerült már az elmúlt időszakban. Az egyik lehetőség az eredeti terv újragondolása, egy méltányos ajánlat a DK számára az MSZP-vel közös listára és önálló képviselőjelöltekre. A másik lehetőség: közös jelöltek, de három önálló lista. A bizalom helyreállítása ugyanis nehéz folyamat, könnyen lehet, hogy normális körülmények között 150 nap nem is elegendő ehhez. 

Az ellenzéknek azonban olyan megoldást kell találnia, amely maximalizálja a kormányváltás esélyeit. Ha az ellenzék nem akar Habony Árpád kottájából játszani, változtatni kell az egymás közötti kommunikáción is: nyilvános üzengetés, zsarolás, egyoldalúság, gázrezsózás, „Gyurcsány a hibás”, „Mesterházy a hibás”, komolytalan ajánlatok, Facebook-kommandó – ezeket a választóknál csak az érintett pártok és politikusok unhatják jobban. Ezek nélkül elkezdődhet a takarítás, aminek végén egy módosított és versenyképes megállapodás áll. Esély még van erre, holnap is lesz. Kell lennie annyi bátorságnak a demokrata ellenzékben, hogy az életben egyszer megpróbálja. A politikai depresszióra ez az orvosság, nem a helyzet sehova nem vezető feszítése – jöjjön ez bárkitől is. 

Böcskei Balázs, politológus, Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA)