Régen járt hirtelen ennyi magyar politikus Berlinben. Martonyi János külügyminiszter és Lázár János Fidesz-frakcióvezető mellett az Országgyűlés Külügyi bizottságának delegációja is a német fővárosban járt.

Volt is miért.

Martonyi a német kollégájával, Guido Westerwellével folytatott megbeszélés után elismerte, hogy "német barátaink számos aggodalmat táplálnak" az utóbbi másfél év magyarországi fejleményeivel kapcsolatban. A magyar kormány szeretne ezekről a "gondokról, aggodalmakról, fenntartásokról beszélni, tájékoztatni, megmagyarázni, meghallgatni és javítani".

Lázár berlini útja során még tovább ment az elmúlt másfél év tükrében meglehetősen furcsán hangzó önkritikában. Szerinte a magyar kormány nem konzultált elégszer európai partnereivel és alábecsülte a nemzetközi erőtér jelentőségét. – Ezek a legsúlyosabb hibák, s az eljövendő két évben az elkövetett hibák jóvátétele lesz a célunk – hangoztatta.

Magyarország érdekeit figyelembe véve mindenképpen üdvözlendő, hogy az Orbán-kormány meghatározó személyiségei megpróbálnak valamit javítani azon, amit ugyanők annyira elrontottak. Szép is lenne persze, ha ez legalább olyan simán menne, ahogy ők (el)bántak a német partnerekkel. Azzal a Németországgal, amely ma egyértelműen az Európai Unió meghatározó állama, s amelyről Radoslaw Sikorski lengyel külügyminisztertől kezdve meghatározó francia körökig mindenki úgy gondolja: Európának több Németországra, még nagyobb német szerepvállalásra van szüksége.

Lázárék figyelmét valószínűleg elkerülte, hogy a diplomácia nem egy "Önök kérték". Ha valaki, Martonyi tudja: a dolgok nem úgy működnek, hogy ma bejelentek valamit, és az holnaptól úgy lesz. A diplomácia nagyon finom hangolású, két- és többoldalú viszonyrendszer, amelyben a fogadó fél jóindulata, bizalma sokat számít. Ahol a szavaknak és a megfogalmazásoknak komoly jelentésük van.

Németország az elmúlt időben inkább csendben figyelte a magyarországi eseményeket. Még a médiatörvény miatt kirobbant viták idején próbáltak figyelmeztetni, Werner Hoyer külügyi államminiszternek azonban értésére adták: jobban tenné, ha nem szólna bele a magyar belügyekbe. Majd jött Orbán Viktor tavaly március 15-i emlékezetes beszéde, ahol – félreérthetetlenül Németországnak címezve – megüzente: "a nemzeti szocializmus és kommunizmus ideológiájának feltalálói között egy magyar nevet sem találni, senkitől sem tűrünk hát kioktatást”. Berlinben ezt éppen úgy megjegyezték, mint amikor Orbán korábban Angela Merkellel és a magyar médiatörvénnyel szembeni német kormányzati állásponttal kapcsolatban azt találta mondani, hogy "a szegény kancellárasszony" kabátlopási ügybe keveredett.

Orbánék februári ébredése persze érthető. Az Európai Bizottsággal és a Nemzetközi Valutaalappal folytatandó tárgyalásokhoz nagyon jól jönne a jóindulatú német támogatás. Ahogy a "gazdasági szabadságharc" helyett is hasznosabb lenne az országnak, ha a német vállalatok még többet fektetnének be az országba, és még több embernek biztosítanának munkahelyet. Amikor 2010 májusában a Fidesz elsöprő győzelmet aratott, ott volt a történelmi lehetőség, hogy tényleg új szövetséget kössön Németországgal.

A magyar–német viszony ugyanis több mint egy évtizede megújításra vár. Német részről létezik szimpátia, de a berlini falomlás romantikájára önáltatás építkezni. Németország egyre inkább globális játékossá kezd válni, Kelet-Közép-Európából elsősorban Lengyelországra figyel. Nekünk, magyaroknak kellene végre kitalálnunk, hogy mitől leszünk megint nekik érdekesek. Valóban érdekesek.