A kormány még most sem tudja teljesen kivonni magát a népszerűségre törő nagy ellenzéki párt nyomása alól. Újabban a köztársasági elnök is csatlakozott a populista kampányhoz: átvéve a FIDESZ blöffjét, azt állította, hogy „néhány év alatt minta országból sereghajtókká lettünk”. Az igazság az, hogy már rég nem voltunk azok, 2002 májusában, a Fidesz kormányzati ciklusának a végén az öt legfontosabb gazdasági mutató közül négyben-négyben már Csehország is, Szlovákia is megelőzött minket.

Persze igaz, hogy a baloldali-liberális kormányoké a fő felelősség a mai helyzetért: most is a jó píár állt a kormányzás célkeresztjében. Gyurcsány első másfél éve az előző, Medgyessy féle politika folytatása volt: a kormányzást a „legyen mindenkinek kicsit jobb” elvéhez igazították, betegesen félve az akármennyire is célszerű, de egyes csoportok számára negatív hatású intézkedésektől. A leginkább kifogásolható lépés a 2006-os választás előtti adócsökkentés volt: akkor már tudni lehetett, hogy nem adócsökkentés, hanem adóemelés kellene, egyszerűen lejáratták a magyar parlamentet. (A választási kampányban elhangzott ökörségek nem esnek túl nagy súllyal latba: a választók megtanulták már értékén kezelni a pártok ígérgetéseit.)

A nagy fordulatot Őszöd jelentette: a nagyobbik kormánypárt képviselőcsoportja ott szembesült a rideg tényekkel, amit a lakosság csak a következő két hónap törvénykezése nyomán érzékelhetett. (Aki megismerte az őszödi tanácskozás anyagát, az hallhatta: több képviselő még ott sem értette meg, hogy miről van szó.)

A miniszterelnök elszánt reformerként kezdte új ciklusát, még a nevezetes beszéd nyilvánosságra kerülése sem törte meg a lendületét. A reformok, megszorítások mikéntjét, az előkészítés gyengeségét lehetett bírálni, de végre tettek egy-két lépést a normalitás irányában. Ezt a folyamatot törte meg az Alkotmánybíróság politikai színezetű, máig bírált döntése a népszavazás engedélyezéséről. Azt tudni lehetett, hogy az igenek fognak győzni, Gyurcsány nem is szállt be igazán a kampányba, de a szavazás arányai még a szakértőket is meglepték. Az ország népe látványosan elutasította, hogy bármilyen csekély arányban hozzájáruljon az egészségügy és a felsőoktatás költségeihez. Nemzeti ethosszá nemesült a a nagy pártok által sok éven át sikerrel sulykolt propagandaüzenet: legyen minden olcsó, de lehetőleg ingyenes”. (Ad abszurdum: még a múzeumi belépő is ingyenes lett!)

A miniszterelnök a pártján belüli ellenzékét leszerelendő, az SZDSZ-t tette meg bűnbakká, és látványos fordulatot tett balra, legalábbis a retorikában.

A nemzetközi pénzügyi válság hozott fordulatot: a kormány olyan megszorításokat volt kénytelen az új költségvetésben előirányozni, amelyek - annak ellenére, hogy népszerűsége átmenetileg valamelyest javult -, szinte bizonyossá tették a következő választások elvesztését.

Most azután a jelentős megszorításokat cukorkaosztogatással kísérik: nagyvonalú, a gazdag országokéhoz hasonló garanciavállalások, elhalasztott gázáremelés, a távfűtési támogatások kiterjesztése ránem szorulókra: még a Pozsonyi úti 150 négyzetméteres távfűtéses lakások tulajdonosai is kapnak támogatást a számlájukhoz. A gázártámogatás is: az egy főre eső (bevallott) jövedelem alapján történik, nem csoda, hogy a fogyasztók kétharmada igényli: ennyi a szegény ember itt, vagy csak nem lehet megtalálni az igazán szegényeket?

Érthetetlen továbbá az örökösödési illeték lefaragása is, az pedig különösen, hogy még a válság előtt tönkrement magáncégekbe is  tízmilliárdokat pumpálnak, ki tudja miért.

Nem könnyű ma kormányozni, de az biztos, hogy a válságkezelést nem lehet népszerűség-növelő intézkedésekkel kombinálni: nevetséges a 90-100 évesek jutalmazása, mindegyiküknek más a helyzete: legalább önkormányzati szintre kellene levinni az ilyen osztogatásokat, ahol még van esély arra, hogy a ténylegesen rászorulókat megtalálják.

Nem lehet olyan nyilvánvalóan szükséges lépésekethalasztgatni, mint pl. a szárnyvonalak egyszer már elhatározott megszüntetése, vagy a nyugdíjkorhatár sürgős emelése. Az első Ratkó-generáció három éven belül eléri a nyugdíjkorhatárt, de a miniszterelnök pár hónapja még azzal ámította közönségét, hogy a nyugdíjalap 2020-ig rendben van! Vajon ma is így véli?

A válságra hivatkozva tologatni a dolgot (a választások utánra) balgaság: a munkanélküliség és a nyugdíjkorhatár közötti összefüggés igen laz: a jól képzettek nyugdíj mellett is továbbdolgoznak, a hat elemis pedig 40 évesen is nehezen helyezkedik el. Az pedig elvárható lenne, hogy mindenki 3-4 évre előre láthassa majdani élethelyzetét.

Az ellenzék obstrukciós magatartása (például a közigazgatási reform ügyében) most lelepleződött: a fővárosban kerületösszevonásokat javasolnak (egyébként helyesen), míg a megyerendszer fenntartásához foggal-körömmel ragaszkodnak, hiszen ott káderek tucatjait tudják jól fizető pozícióhoz juttatni. (A fővárosban a kormánypártok erősebbek). A hat és fél éve folytatott destruktív politika akkor üt vissza, ha megnyerik a következő országgyűlési választásokat: népszerűtlen intézkedések sorával kell működésüket kezdeni, és Orbánt egy év kormányzás után legalább annyian fogják utálni, mint ma Gyurcsányt.

A kormánypárt tagjainak viszont dönteniük kell, hogy államférfiként vagy pártvezetőként akarják a hátralévő alig több mint egy évet kitölteni.

Bátor reformokat akarnak-e például az elosztási viszonyokban (a vállalkozások javára, a fogyasztás rovására), az energiapolitikában (az új atomerőmű és az azzal kapcsolatos éjszakai energiatározók előkészítésével), a szegénypolitikában (a források további decentralizálásával), az energiatakarékosságban (nagyobb támogatásokkal a racionalizáláshoz, a távfűtött lakások szabályozható radiátorszelepekkel való kötelező felszerelésével), esetleg az iskolai szegregáció elleni harcban (ez sem népszerű ügy!) vagy további cukorkaosztogatást terveznek a jobb választási eredmény reményében.

Különösen abszurdnak tűnnek ma már az elmúlt hónapok népszerűség-javító lépései most, amikor a gazdasági kilátások tovább romlottak, és további 2-300 milliárdot kellene megtakarítani. Ha azonban csak néhány ügyben előrelépés történne, akkor talán mégsem lett volna hiábavaló a nyolcéves kormányzás: a lejtmenetben is javítani lehetne a gazdaság szerkezetén és közelebb lehetne kerülni a társadalmi igazságossághoz.