Vagyunk néhányan, akik utaztunk barátságvonaton. Vagyunk még néhányan, akik saját szervezésben is utaztunk hajdan Lengyelországba.

1. Mert oda lehetett.

2. Mert ott jól fogadtak, könnyű volt barátkozni, sőt!

3. Mert ott olyan filmeket lehetett látni, amiket Magyarországon nem vetítettek.

4. Mert szívesen láttak, és azt érzékeltették velünk, hogy „szeretünk, mert magyar vagy”. Ez azóta is ritka élmény.

De tényleg. Miért kellene szeretnie bárkinek bárkit, csupán mert az magyar, lengyel, esetleg felső-voltai? Persze örüljünk a ténynek, ha már történelmileg így alakult. Történelmileg úgy alakult, hogy uralkodóink viszonylag ritkán vezettek pusztító hadjáratokat a másik nép szállásterületére, miközben a szomszédság alkalmas menedéke volt mindenféle bújdosónak, kalandornak, hősnek és forradalmárnak. (Ezek többnyire azonos alakok.) És sokszor alakult úgy, hogy az ellenségem ellensége a barátom lett. Amire persze rásegítettek az iskolai tantervek. Amire a huszadik században valódi emberi szimpátiák, családi, baráti érzelmek is ránőhettek – dacolva a hivatalos pántlikákkal.

Ezt a barátságot most éppen eltérítik, akár ázsiai vizeken a békés óceánjárót. Felszálltak rá a jobboldali politika kommandósai, a hivatásos magyarok és a profi lengyelek, hogy valamiféle Európa-ellenes dacparádét kerekítsenek ebből a tradícióból.

Ne hagyjuk! A magyar-lengyel barátság jobb dolog annál, hogy a progresszió lemondjon róla. Ez a jó könyvek, filmek, Spiró és Slobodzianek darabjai, szőke és barna szerelmek ügye.