Orbán Viktor hétfőn évnyitó beszédet mondott – olvasott fel – az általa alapított, fene se tudja, milyen nevű, mindenesetre valami a fizikai erőszakkal kapcsolatos felsőfokú tanintézet hallgatói előtt a Ludovika parkjában. Rekkenő volt a hőség. A fiatalokat a potentátok érkezése előtt egy órával felsorakoztatták a tűző napon. Vizet nem vehettek magukhoz, helyüket nem hagyhatták el. Így aztán a miniszterelnök beszéde alatt közel félszázan lettek rosszul, ájultak el, rogytak össze. Köztük volt vagy egy tucatnyi ifjú hölgy is.

Orbán Viktor, aki nyilván észlelte ezt, nem szakította meg beszédét, nem kérte a rendezőket, hogy hozzanak ásványvizet. A fiatalok elöljáróinak nem javasolta, hogy adják ki a „Pihenj! Szerelvényt igazíts!” vezényszót. Nem kezdeményezte az alakzat teljes feloszlását, és azt sem kockáztatta meg, hogy aki fáradt, nyugodtan üljön le a gyepre, vagy menjen kicsit odébb, a fák árnyékába. Nem mondta azt, hogy végtére is a hazához nem csak alakzatban lehet hűnek lenni. Nem rövidített, nem rögtönzött, nem enyhített, könnyített, lazított, nem tépte össze beszédírójának száraz, dohos, unalmas, semmitmondó szövegét. (Pedig ifjú korában láthatott példát erre is.)

Nem. Ő épp úgy járt el, ahogy az tőle elvárható volt. Mit egy ázsiai. Bocsánatot kérve minden ázsiaitól, rögtön pontosítsunk: mint egy igazi, törzsökös, szenvtelen, embertelen, VIP-páholyban szotyolát köpködő, suttyó türk. (Vagy európai. Vagy dakota. Vagy eszkimó.)

A diktátor mindig nagyvonalú. Tudja, hogy ahol vágják a fát, ott a forgáccsal mi lesz.

Végtére is II. Miklóst sem zsenírozta 1896-ban, hogy a koronázására összegyűlt tömegben kétezer embert agyontapostak; ő is gond nélkül folytatta az ünnepléseket. De azért nehéz nem gondolni arra, hogy ez a cár bizony csúnya véget ért.