"Egy belülről vezérelt ember, a kívülről vezérelt emberek korában", fejezi be Antall Józsefre emlékező írását halála után hat nappal Tölgyessy Péter, a Népszabadság 1993. december 18-i számában. Igaza van az SZDSZ egykori elnökének, Antall kimagaslott kortársai közül. Joggal írja méltatója, "A második világháború után az európai tömegdemokráciákat nem a modernség bajnokai szilárdították meg végérvényesen, hanem olyan jobboldali államférfiak, akik hosszú életútjukkal összekötötték a múltat a jelennel. Az egyesült Európa kezdeteit konzervatív politikusok formálták, olyan határozott személyiségek, mint De Gaulle vagy Adenauer... Antall József volt közülük az utolsó."

Antall József politikai látóköre és műveltsége meghaladta korát. Halálával, legalábbis ami a politikai kultúrát illeti, lezárult egy rövid, három és fél éves reményteljes korszak. Antall után mély intellektuális és morális űr maradt. Műveltsége, történelemismerete, politikai intelligenciája pontosan igazította el a XX. század világában. Adekvát módon volt képes elhelyezni hazáját Európa politikai és gazdasági térképén. Tudta, mit kíván az ország érdeke. Pontos képe volt az ország jövőjéről. Vissza akarta vezetni hazáját a politikai értelembe vett Nyugat-Európába az ott honos keresztény-konzervatív értékek mentén. Schumann, Degasperi, Adenauer háború utáni Európájába. Tudta, számunkra nincs más út, harmadik út nem létezik. Soha nem tett egyenlőségjelet az egykori Moszkva és a mai Brüsszel közé. Miniszterelnökként ez, csakis ez az érdek vezérelte. Nem vonzotta a népszerűség, nem érdekelték a közvélemény-kutatási adatok.

Antall József

Bizonyos értelemben az MDF sem érdekelte. Akkor is jóindulatúan magyarázta el a Választmány tagjainak az Ukrajna és Magyarország közötti alapszerződés történelmi szükségszerűségét, amikor ezért párttársa a bíróságon feljelentette. Antall történelmi léptékben és dimenziókban gondolkodott, a politikai eseményeket folyamatukban látta. Kormányzása kezdetén a francia kapcsolatok látványos erősítése, a két háború és a köztes évtizedek német–magyar viszonyrendszerének rehabilitációját, a német dominancia kialakulását kívánta megelőzni. Tudta, az ő oldalán, a jobboldalon erre nagy az igény. Elébe ment, mert ez az igény mit sem számolt azzal a változással, amin Németország a háború után átment. Megelőzte, hogy egy olyan kapun dörömböljünk buzogánnyal, ami már fotocellával nyílik. Mert nemcsak a világot és Európát, hanem a magyarság lelkét is ismerte. Nem háborodott fel, hangját sem emelte a Csurka-konfliktus idején.

Elfogadta Kónya igazát, miszerint mindegyikünk lelkében lakik egy kis Csurka. Amikor az MSZP a parlamentben az MDF-frakciót a soraiban ülő – köztük Csurka – III/III-as múltú képviselők neveinek nyilvánosságra hozatalával fenyegette, Antall keményen válaszolt. Ha ez megtörténik, ő az MSZP-s tartótisztek névsorát hozza nyilvánosságra. Tudomásul vette, hogy Horthyt az MDF és a jobboldal akaratának megfelelően itthon kell eltemetni. Nem ment az akarattal szembe, de a temetésen nem vett részt, és nem engedte azt állami rangra emelni. Viszonya pártjával, az MDF-fel miniszterelnöksége idején inkább konfliktusos, mint együttműködő volt. Nagy döntések idején nem a Választmány, hanem a Kónya Imre és az általa vezetett frakció volt a támasza. Alkotmányjogi felfogása szerint nem is lehetett más. A frakció tagjai ugyanis a választásokon közvetlen felhatalmazást kaptak a választóktól, amíg a Választmány csak a párttagok felhatalmazását bírta. A frakció támogatta, amikor az SZDSZ-es Göncz Árpádot köztársasági elnöknek jelölte. Fent idézett írásában Tölgyesi említi, 1989 nyarán hallotta először tőle, hogy Göncz lehetne az új köztársaság elnöke, akkor még hol volt bármiféle "kényszer"?

Ez a mondat politikai kultúrájának talán legékesebb bizonyítéka. A frakció támogatta, amikor az ország kormányozhatósága érdekében megkötötte az SZDSZ-szel a paktum néven elhíresült megállapodást. A frakció támogatta a privatizációs, a kárpótlási és minden nagy horderejű törvény elfogadásakor. A frakció nagy többsége értette a döntések szükségszerűségét, a Választmánynak több-kevesebb sikerrel el kellett magyarázni azokat. Amíg a  frakció lépést tudott tartani az Antall diktálta menetrenddel, addig a párt nem. Példa volt erre a Csurka kizárását követő reakció, Lezsák és a párt nyomására ki kellett a frakcióból zárni Debreceni Józsefet és Elek Istvánt, mint liberális nem oda valókat.

Az európai közeledéssel egyenértékűnek tartotta az euroatlanti kapcsolatok erősítését, amiben külügyminisztere, Jeszenszky Géza segítette. Szinte sorsszerű, hogy 1990-ben Washingtonban, Bush elnök által a tiszteletére rendezett zászlófelvonáson, a magyar himnusz alatt érezte először halálos betegsége fájdalmas jelét.

A határainkon túli magyarság sorsát szívügyének tekintette. Az akkori ellenzék durván támadta a "Lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke vagyok" mondatáért. Vezérelve volt, hogy a határon túli magyarok ügyében a kormány csak az érintett országban élő magyarság legitim vezetőivel való egyeztetés után, egyetértésüket bírva dönthet. Ehhez mindvégig tartotta magát.

Antall József legnagyobb tévedésére halála után, egy lengyel politológus irányította a figyelmet. Novak szerint Antall azt hitte, Kossuth népe élén áll, pedig Kádár népe állt mögötte. Azt hitte, hogy a rendszerváltás után szükségképpen jelentkező nehézségeket, életszínvonal-visszaesést ellensúlyozza a szabadság öröme ás szeretete. Tévedett. Fél évvel halála után már győztes kampányt lehetett építeni a háromhatvanas kenyér hamis ígéretére.

Nem tudhatom, hogy alakult volna sorsunk, ha most nyolcvanesztendősen velünk lenne. De azt biztosan állítom, hogy politikai kultúránk más szinten állna. Vele, Antall Józseffel sohasem kényszerültünk volna Európa szégyenpadjára.