Ha Ferenc pápa Assisibe megy, az jelkép. Assisi Szent Ferenc (akinek a nevét fölvette) a ma is dívó evilág- és jólétközpontú vallásosság, a szívtelen, képmutató katolicizmus ellenében igyekezett megreformálni a katolikus egyházat, azzal a lépéssel kezdve az átalakítást, amelyet Jézus ajánl az igaz megtérőknek: szétosztotta javait a szegények között. A pápa tegnap bevándorlókat látott vendégül ugyanott – nemcsak a gesztus hasonló, hanem a példa, az önzéssel szembefordított áldozatos szeretet is. Kemény, de hasznos lecke, segít elhelyezni magunkat a jó–rossz tengelyen: akinek kényelmetlen a látvány, és inkább jóllakottan migránsozna az állami tévé előtt, az valószínűleg félreértett valamit a tanításból.

Amikor a világ vezetői e napokban New Yorkban és Washingtonban csúcstalálkoznak a menekültválság miatt, az is jelez valamit: az emberi szenvedés volumene kezdi elérni a „nemzetközi közvélemény" láthatatlan, de létező ingerküszöbét. Tapasztalhattuk sokszor Bosz­niá­tól Ruandáig, ismerjük a szemhunyás, a hitetlenkedés, az elborzadás, a lelkiismeret-megnyugtató alamizsnálkodás stá­cióit. A mostani esetet talán csak az különbözteti meg a korábbiaktól, hogy nincs egyetlen gócpont, még a szokásosnál is nehezebb megnevezni a felelősöket, és – talán emiatt – könnyebb felelősnek láttatni az áldozatokat. De soha senki nem állított olyasmit, hogy jónak lenni egyszerű – „szoros a kapu és keskeny az út, amely az életre visz, kevesen vannak, akik megtalálják" –, és sajnos nincs rá más mérce, mint annak tisztázása, hogy amit teszünk az mérsékli vagy tetézi-e a bajt.

A tegnapi nap ebből a szempontból kivételes volt, hiszen egy pillanatra tisztán megmutatkozott, hogy ki melyik oldalon áll: mi bal felől, a kerítésünkkel, a plakátkampányunkkal meg az adományaink sokszorosáért terjesztett sok-sok hazugsággal, jobbról pedig Ferenc, és körülötte a levest kanalazó huszonöt hontalan.