Közelebbről megvizsgálva indokolt az óvatosság. Akár kívánhatjuk is, hogy a bankok mindent fizessenek vissza ügyfeleiknek, amit tisztességtelennek bizonyuló szerződéses kikötéseket érvényesítve elvettek tőlük. Korántsem magától értetődő azonban az, hogy az igazságosztó az állam legyen, különösen, ha egyoldalúan, jogszabállyal avatkozna be hatályos jogviszonyokba.

A bírósági állásfoglalásokból olyan kép rajzolódik ki, hogy a devizaalapú fogyasztói hitel jogi konstrukciója nem helyteleníthető. Ebből következően elképzelhetetlennek látszik olyan törvényhozási terv, hogy devizahitelt, vagyis tartozás devizában való meghatározásán alapuló, élő hitelszerződéseket kivezessenek.

Ha a parlament ezt megtenné, az nem lenne összefüggésben a felsőbírósági állásfoglalással, és azzal nem lenne indokolható. Mivel pedig kőbe vésett elv az, hogy a szerződéseket be kell tartani, és létező jogviszonyokba beavatkozni csak kivételesen indokolt esetben lehet, a törvényhozó államnak nem lenne érve ahhoz, miért kíván jogszabállyal beavatkozni.

Részletkérdésekben számos ponton korrigálható a bankok által követett gyakorlat. Mivel ezt letárgyalhatja egymás között a bank és az ügyfél, vagy akár az ügyfél fordulhat bírósághoz, itt sem látszik az, hogy feltétlenül indokolt lenne a kivételes jogszabályi beavatkozás, bár azt a megismert bírósági állásfoglalások indokolttá tehetik. Az egyoldalú szerződésmódosítás köré ben a Kúria valóban igen szigorú mércét állított elvi állásfoglalásaiban.

A különnemű (a tartozás meghatározására szolgáló vételi és a törlesztésnél alkalmazott eladási) árfolyamok egyidejű alkalmazása tekintetében nem látszik, hogy a törvényhozásnak teendője lenne. A Kúria megállapította, hogy ennek alkalmazása semmis, és helyébe állította az MNB középárfolyamot.

Más kérdés, hogy a bíróság nem értékelte eléggé az árfolyamok alkalmazásának gazdasági tartalmát. Fogyasztói hitel esetében indokoltnak tűnik az, hogy a devizaátszámítás lehetőségét a törlesztés feltételeinek megállapításakor kizárják, nem hagyható azonban figyelmen kívül az sem, hogy a gazdasági teljesítés elvének egyaránt megfelel az átszámítás és átváltás.

Ebből következően a kétféle módszer akár egyetlen szerződés esetén is alkalmazható, ami viszont eltérő árfolyamszámok egyidejű alkalmazását sem zárná ki. Az átváltás előírását egyrészt a lerovásra kellene korlátozni, másrészt fogyasztói hitelekre, és a konkrét ítéletekben majd ez is várható.

A banki gyakorlat tisztességtelenségének megállapítása az Alkotmánybíróság szerint nem vezethető le alapjogokból. A devizaalapú fogyasztói hitelszerződések nem hozhatók közvetlen összefüggésbe sem az erőfölénnyel való visszaélés tilalma, sem pedig a fogyasztóvédelem alkotmányos elveivel.

Ebből következően a magánjog által szabályozott viszonyt nem írhatják felül közjogi megfontolások. Az állami beavatkozás kivételességét indokolni kell, az indokolásnak azonban a magánjog fogalmi keretein belül kell maradnia.

Mivel pedig a magánjog az egyenlőség és az autonómia elvein alapul, az állam közbelépésének lehetősége erősen behatárolt. Ha a törvény ezeket az elveket láthatóan megsértené, az a jogállam lebontásának, a köz- és magánjog közötti egyensúly megbontásának félreérthetetlen jele lenne. A magánjog elleni hatásos támadás hosszú távon aláásná azt a lehetőséget, hogy a gazdaság az állami beavatkozást követően magához térjen, ellehetetlenítené a társadalmi rekonstrukciót.

Ennek következményei még súlyosabbak lennének – ha lehet egyáltalán taglalni a rombolás mozzanatait –, mint a demokratikus politikai intézményrendszer lebontása.

A szerző egyetemi tanár.