A szegény gazdagok, akik 13500 forintért vettek széket maguk alá a Turandotra, előre, a zenekari árok partvidékére, nem hallhattak azon a nyomorult kis operán kívül semmi mást, mert onnan közelről jól teletömték a fülüket Puccinivel. No de mi, akik fent ültünk a tribünön 4500-ért egy egész estés diszkóműsort is hallottunk. Végig és remekül. A diszkószünetet is az operaelőadás szünetében tartották, le ne maradjunk valamiről.

Ez így volt élethű. Mert mi a fenét csinálhat a Tiltott Város falain kívül Peking népe, mialatt véres és lírai bonyodalmak után elkel a hercegnőjük? Diszkózik. Miközben a falakon belül jó bonyolult zenei képletekkel birkózik az operás kínai elit (időközönként csekély sikerrel és hangállománnyal, jegyezném meg fanyarul, ha zenekritikát írnék, de még csak az kellene), odakint órákon át a világ legegyszerűbb ritmusában zakatol a hétköznapi tömegzenei élet.

Érdekes kompozíció születik az ember fejében, amikor összeépül benne a Turandot, ami bemegy a bal fülén, meg a diszkó, ami beüget a jobb fülén. Ez olyan, mint ha egy tálban tálalnák föl a homárlevest és a paprikáskrumplit. Vagy diszkréten rányomtatnák a Kiskegyedet a Filozófiai Szemle lapjaira.

2000-ben, a milleniumi augusztus 20-a előestéjén előadták ugyanitt a Bánk bánt. Amibe beleömlött az MSZP évi szokásos és zenés tömegrendezvényének hangáradata a Nagyrétről. A zenei nagyrétesből nagy botrány lett. Azt hihettük, elég nagy ahhoz, hogy örök időkre jól elválassza egymástól a zenei világ alvégét és felvégét a Margitszigeten. De nem.

Elárulom a kedves olvasónak: az a nagyhangú, gőgös Turandot nem is igazi kínai. Perzsa neve van neki. Azt jelenti: Turán leánya.