Swift egy röpiratában akként javasolta a gazdasági nehézségek megoldását, hogy a szegények gyermekeit be kell sózni, s húsukat árusítani. Gonosz iróniája gyakran eszembe jut válság idején, amikor belső hintánkon elvesztettük az egyensúlyt. A válság hosszabb, mint hittük. Gyors, mozgóháborús megoldásában nem reménykedhetünk. Be kell rendezkednünk lassú és könyörtelen állóháborúra. A válság lefolyása aligha lesz V (lezuhanunk és fölpattanunk), vagy U (levándorlunk, bolyongunk és fölemelkedünk) alakú, sokkal inkább W (lecsapódunk, emelkedünk, lecsapódunk, emelkedünk).

Újra meg újra lesznek biztató jelek – nem volt-e ilyen a Lehman bukása előtt, az első válságcsomagok hatására? –, majd visszazuhanások. Mindez nem járt eddig két dologgal. Nem következett be a harmincas évek depressziója, az éhségmenetekkel, milliók vándorlásával. A recesszió ma még főként a középosztályokat sújtja. És elmúlt vagy nem jött még el olyan szélsőjobb – náci, fasiszta, falangista stb. – vagy szélsőbal – sztálinista, bolsevista –, netán fundamentalista – iszlamista, keresztény – világmozgalmak ideje, pártok sikere, amelyek komoly eséllyel törhetnének a demokratikus rendszerek eltiprására. (Minden rémlátás ellenére nincs komoly szélsőséges, rendszerváltó mozgalom, esik a szélsőséges pártok népszerűsége Európában. A társadalmak eddig többségi középre tartással reagáltak a válságra.)

Nemcsak a hatalmas világegyensúlyok borultak föl – Amerika vadul fogyaszt, Ázsia és Európa megtakarít és exportál –, hanem a mindennapi életformák kis egyensúlyai. Ahhoz, hogy más, új egyensúlyok létrejöjjenek, nemcsak a nagy szereplőknek kell kiegyezniük, de át kell állítaniuk nemzetek, társadalmak tartós viselkedését valami másra. A legnehezebb, hogy gyors reakciókat kellene kiváltaniuk ott és akkor, ahol a társadalmak lassan és kiszámíthatatlanul mozognak.

Ha a 2008 előtti IMF negyedszázadon keresztül neokonzervatív alapú piaci világegyensúlyok kidolgozásán és fenntartásán munkálkodott a tőke, a munka, az áru szabad áramlása, a privatizáció, a szigorú pénzpolitika kereteit megszabva, az új IMF2.com a világméretű neokeynesianus csomagtervek kimunkálását szorgalmazza. Az országoknak nemzeti jövedelmük két százalékáig terjedő csomagokat kellene elfogadniuk, amelyek új egyensúlyt hoznának létre fogyasztás és megtakarítás között. A fogyasztó amerikaiaknak fogyasztásuk alacsonyabb szinten való helyreállítása, illetve a magán és a közösségi fogyasztás új egyensúlya mellett megtakarításokra kellene gondolniuk, és az önkéntesen – Japán, Németország –, illetve kényszerből – Kína – megtakarító országok polgárainak növelniük kellene a fogyasztásukat.

Obama és Bernanke Amerikája és az Egyesült Államokkal összenőtt Kína hatalmas csomagokkal ebbe az irányba fordult. Mellettük hajózik a válságot egyszer már átélt Japán, amely mindent megtesz, hogy Délkelet-Ázsiát élénkítse. Európa, két liberális konzervatív gazdaságpolitikájú nagyhatalmának, Németországnak és Franciaországnak a vezérletével, az Európai Központi Bank ortodox politikájával kivár, fékez, abban reménykedve, hogy ha a helyi piacok nem is, de a globális piac kiigazít, és nem kell közép és hosszú távon inflációt, fizetésimérleghiányokat előidéző, adósságnövelő csomagokkal előállniuk.

Az európai nagygazdaság vészesen a „japán betegség” tüneteit mutatja, amely Japánt és a „kistigrisek” túlhitelezett exportgazdaságait leteperte, amikor átmenetileg megszűnt a fogyasztói szívás a piacon, nem mertékakarták leírni a súlyos pénzintézeti rossz kintlevőségeket, és a belső élénkítés nem működött a fogyasztói piacon. A kóros vérszegénység Japánt egy évtizedre ágyba fektette, és a hozzá kapcsolódó délkelet-ázsiai gazdaságokat az ázsiai válságban kiütötte. Ezeket az országokat Kína új középponti szerepvállalása mentette meg, csakhogy a keleteurópaiak a német fogyó nap alól nem tudnak átmenni semmilyen kelő naphoz. Itt kell tehát manővereznünk a puhább IMF és a keményebb Európa közötti nagyon keskeny ösvényen.

A nemzetközi válságkezelés lényegévé a kiegyezés, a megállapodás, a békekötés vált. Ez nem a nagy tömbök közötti, egyensúlyi reálpolitika á la Kissinger, hanem millió kis megállapodás. A 2001. szeptember 11-e és 2008 ősze közötti fő irány a konfliktus, az erőszaknak erőszakkal való letörése, az erősebb és a gyengébb, a jobb és a rosszabb idealista politikája volt. Ma kötelezően mindenkinek minden szinten megállapodást, akadályok elhárítását, együttműködést kell keresnie. Aki kiszámíthatatlan konfliktust okoz, meggátolja a Nagy Megállapodást, legyen az barátunk és szövetségesünk – sarokba állítjuk.

A tigris a sarokba húzódik, a szelíd őz nyugodtan ellépdel a tisztás közepére. Nem varázslókat, törpe Napóleonokat, csodatévő sámánokat keresnek a nemzetközi térben, hanem dolgozó, krakkoló, együttműködő, konszenzusképes politikusokat. Egy országnak rendelkeznie kell olyan vezetővel, aki hiteles, tárgyaló és közvetítőképes, beavatható nemzetközi stratégiai kérdésekbe. És csapattal, amely együttműködve nemzetközi csapatokkal feldolgozza e válság legfontosabb témáit, kitalálja az ország helyét és szerepét a válság kezelésében (nem őt kell kezelni, hanem ő kezel) és a válság utáni új világban.

Mi, magyarok, a februári–márciusi rossz szereplésünk után kezdjük konszolidálni magunkat. Kívülről nézve a kormány gyorsan felállt, a csomagtervet, amelyben közérthető és szimbolikus tettek vannak – a tizenharmadik havi bér és nyugdíj visszavétele, a nyugdíjkorhatár emelése, a szociális juttatások megkurtítása –, pillanatok alatt jóváhagyta az Országgyűlés. Nem voltak tömeges tüntetések, sztrájkok, rend és nyugalom van. A piacoknak ma ennyi elég, és bár a forint javuló árfolyamában csak részben ez jelenik meg, mégis megjelenik. Magyarország ma már nem kivert kutya, nem Kelet-Európa szégyenfoltja. Megint helyet adtak nekünk az asztalnál, és ha képesek leszünk élni vele, akkor…

Nehéz megmondani, hogy milyen hatással lesz a piacokra, a nemzetközi pénzügyi intézményekre, a nagyhatalmakra, hogy a magyar ellenzék valamennyi intézkedés visszavonását ígérte győzelme után. Ha komolyan veszik, hogy Orbán Viktor 2010-ben visszaállítja a Bajnai-csomag előtti állapotokat, növeli az állami újraelosztás terjedelmét, akkor negatívan kell reagálniuk, és el kell küldeniük megint a macskaasztalhoz.

Ha úgy gondolják, hogy Orbán nem teljesíti majd se az IMF, se az Európai Unió bizottságának gazdaságpolitikai és intézményi várakozásait, ha konvergenciaprogramja a tizenharmadik havi juttatások visszaállításán, a korhatáremelés visszacsinálásán alapszik majd, akkor nehéz lesz velük tárgyalni. Ha pedig nem veszik komolyan a jelenlegi ellenzéket, az baj. És mindezt lehet játszani egykét hétig, talán hónapig, de nem egy éven át. Nem lehet azt mondani az IMF-nek, az EU-nak, Merkelnek és Sarkozynek, hogy ez csak választási mondás, de mást fogok tenni, ha megválasztanak. Ilyen létezett a válság előtt, de nem létezik a válságban.

Különösen nem akkor, amikor egy magyar, cseh, lengyel vagy román populista nem a maga, hanem a német, a francia, az osztrák adófizetők pénzét ígérgeti, mert magyar forrás nincs. Ha a németek vagy az amerikaiak nem akarnak hozzájárulni a magyar szociális költségekhez, és nem akarnak, akkor fenyegethetjük őket, tigriskedhetünk vagy rimánkodhatunk nekik, mondhatjuk, hogy kilépünk innen, belépünk oda, meg fogják tanítani nekünk, hol lakik az úristen.

A nemzeti válságkezelés lényegévé is a stratégiai megállapodások váltak. Minden nemzeten belüli megoldhatatlan összeütközés nemzetközi is egyben. Akarják, nem akarják, az európaiak, a világhatalmak felelősséget vállalnak értünk. Ha mi lefolyunk a lefolyón, rajtunk keresztül lefolyik a térség, a térség után Európa nyugati fele, s velük az egész világ. A világot behálózó Nagy Megállapodásnak a magyar Kis Megállapodásokon is nyugodnia kell. Ma messze vagyunk ezek megkötésétől.