Ki örül annak, ha a lakóhelyén a legsúlyosabb bűncselekmény földerítetlen, büntetlen marad? Ha például büntetlenül lehet gyerekek életét veszélyeztetni? Hát, lássuk!

Pátkán

Négy év után született meg az elsőfokú ítélet Pátka történetének legsúlyosabb bűnügyében. Az Árpád utcában hat Molotov-koktélt dobtak három házra, melyben összesen negyven ember, köztük húsz gyerek lakott. Az egyik fölgyújtotta három kisgyerek szobáját, csak a szerencsén múlott, hogy a szülők ki tudták menteni őket. Több áldozat fölismerni vélte a három támadót. Egyikük beismerő vallomást tett, a többi tagadott. Aztán mindhárman megváltoztatták vallomásukat, s egybehangzóan állították: igaz, hogy „meg akarták leckéztetni” a családot, melynek egy-két tagjával konfliktusaik voltak, igaz, hogy ők járőröztek polgárőrökként a támadás éjszakáján, igaz, hogy a Molotov-koktélokat is ők készítették, ám aztán egyikük odaadta egy embernek, akivel a támadás előtt véletlenül összetalálkozott, s akinek a nevét sem ismeri. Az követhette el a bűncselekményt ismeretlen társaival együtt. A polgárőrök „garázdaság bűnsegé­deiként” csekély büntetéseket kaptak, mindörökre elszállt a lehetőség – elmúlt a „veszély” –, hogy „a különös kegyetlenséggel több emberen elkövetett emberölés kísérletének” tetteseit valaha is elítéljék. Rasszista indíték fel sem merült.

A támadás után a község felnőtt lakosságának többsége egy nap alatt aláírta a petíciót, melyben kiálltak a polgárőrök mellett. Falugyűléseket tartottak sok-sok cigányellenes kirohanással. Behívták a polgárőrök védelmében a Magyar Gárdát. Megfélemlítő felvonulást tartottak az Árpád utcában Dósa István gárdafőparancsnok vezetésével, aki „az éledő magyar közösségek szimbólumának” nevezte Pátkát. Ő más demonstrá­ciókon a hitleri birodalom dicsőítésével, a „zsidó terror” elleni harc meghirdetésével és a holokauszt tagadásával tűnt ki.

A polgármester a fölvonulás élén vitte a helyes viselkedés szabályait összefoglaló, általa szerkesztett „pátkai alkotmányt” az éppen hogy megmenekült, rettegésben élő gyerekek hozzátartozóinak, hogy írják alá, ha jót akarnak, s aztán ahhoz tartsák magukat.

Lehet mondani, hogy a megtámadottak sem ártatlanok. Ketten éppen lopás és garázdaság gyanújával voltak előzetesben, amikor a helyszíni vizsgálatra kihozták őket. De kikre lehet mondani valamit? Néhányra a negyvenből? Az egyikük belekötött a polgárőrök rokonába, és részegen ráborította az asztalt? A másikuk balesetet okozott, sérülést egy gyereknek, el is ítélték érte, de nem eléggé? És mit lehet mondani a három apró gyerekre, akiket majdnem elégettek? Meg arra a másfél tucat másikra, akiknek a szobájába nem találtak bele? És arra a roma családra, melyet nem ismert senki, s melynek a házába máig ismeretlen tettesek már akkor belevágták a Molotov-koktélt 1997-ben, mielőtt beköltözhettek volna? Aki a házát eladta nekik, azt ismerték, be is verték az ablakát kővel, el is menekült a faluból.

Mindenkinek fájhat joggal és természetesen minden bűncselekmény, a kicsi is, pláne ha sok van belőle, pláne ha aránytalanul csekély a büntetés, pláne ha nincs meg a tettes, pláne ha úgy nincs meg, hogy mindenki ismeri. De akinek a sokkal súlyosabb bűncselekmény nem fáj, aki az önbíráskodást támogatja, akit az ártatlan többség, a gyerekek szenvedése hidegen hagy, ha másokról van szó, aki örül, ha nincsenek meg a tettesek, akiket mindenki ismer, akinek tetszik a nevetséges ítélet, ha az „övéi” kacaghatnak rajta, aki tömeggyilkosok követőit hívja segítségül – az ne számítson a tisztességes, törvénytisztelő emberek szolidaritására, és ne számítsa magát közéjük.