A növekedés mítosza
gazdaságtörténész doktorandus
Oxford, Balliol College
Ugyanis ahhoz, hogy kiválasszuk a megfelelő orvosságot, tudnunk kell, mit is akarunk gyógyítani. Márpedig a jelenlegi vita úgy robbant ki, hogy a vitatkozó felek nem jutottak egyezségre az elérendő célokról.
A gazdasági növekedés - vagyis az egy főre jutó GDP reálértékének emelkedése - végső soron csak az állampolgárok életminőségének, életkörülményeinek javításával járulhat hozzá a társadalmi fejlődéshez. Az általános jólét emelkedése nélkül a gazdasági növekedés puszta statisztikai adat. A gazdaság funkciója nem az, hogy büszkeséggel töltse el az állam bölcs vezetőit, hanem az, hogy minél több és nívósabb termékekkel és szolgáltatással lássa el a társadalom tagjait. A nemzetközi szakirodalom egyértelműen bizonyította, hogy a gazdasági növekedés üteme és a társadalmi jólét között nincs feltétlenül erős korreláció. A felgyorsuló fejlődés számtalan szociális feszültség forrása, a a fejlett társadalmakban pedig a jólét nem objektív kategória, hanem szubjektív életérzés. Ami szubjektív, szükségszerűen relatív is, hiszen életszínvonalunkat csak másokéhoz viszonyítva tudjuk meghatározni. Az adóterhek csökkentésével gyorsított gazdasági expanzió általában a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek nagyarányú növekedésével, és így a társadalom széles rétegeinek leszakadásával jár együtt. Ráadásul a nemzetijövedelem-számítás figyelmen kívül hagy számos, a társadalmi jólét szempontjából fontos, de piaci értékkel nem rendelkező tényezőt, mint pl. a szabadidő, a szociális biztonság, az épített és természetes környezet minősége, a népegészségügyi helyzet. Az Egyesült Államokban a hetvenes évek vége óta az állampolgárok döntő többsége egyre elégedetlenebb az életszínvonalával, pedig az egy főre jutó GDP az elmúlt harminc év során reálértékben is majdnem megduplázódott. Csakhogy közben riasztó mértékben nőttek a társadalmi különbségek, a tisztes munkabérért lényegesen többet kell dolgozni, sokak számára abszolút bizonytalanná vált a tartós foglalkoztatás, s tízmilliók élnek egészség- és nyugdíjbiztosítás nélkül.
Minél gyorsabb a gazdasági növekedés, annál egyenlőtlenebb az abból származó többletjövedelem eloszlása. A hat-nyolc százalékos növekedési adatokkal dicsekvő országokban a háztartások döntő többségének reáljövedelme és az állami szervek által közszolgáltatásokra fordítható kiadások gyakran mindössze néhány százalékkal emelkednek évente, miközben a vállalkozók bevételei két számjegyű növekedést mutatnak. A fejlődés motorját képező multinacionális nagyvállalatok mögött álló tőketulajdonosok haszna pedig nem ritkán 20-30 százalékkal bővül. Viszont ha sem a hazai kereslet, sem a humánerőforrások, sem az infrastruktúra fejlődése nem tud lépést tartani a gazdasági növekedéssel, akkor a külföldi befektetők profitjuk egyre nagyobb hányadát elviszik, a hazai vállalkozók pedig bővítő beruházások helyett importnövelő luxusfogyasztásra költik többletjövedelmüket. Nemzetközi tapasztalatok szerint éppen ezért jobban szolgálja a társadalmi jólétet s a gazdasági növekedés hosszú távú fenntarthatóságát a középtávon mérsékeltebb növekedésre, viszont nagyobb mértékű állami újraelosztásra épülő gazdaságpolitika. Az üzleti élet képviselői és a vezető közgazdászok többségükben azért pártolják mégis világszerte a növekedésorientált kurzust, mert maguk is azon elithez, illetve felső középosztályhoz tartoznak, amelyek a gyors növekedés legfőbb haszonélvezői.
Persze a fenti érvek ilyen tiszta formában csak a legfejlettebb társadalmakra érvényesek; a felzárkózó volt szocialista országokra nem feltétlenül. A közepesen fejlett államok polgárai ugyanis nem pusztán egymáséhoz, hanem a náluk gazdagabb országokéhoz is hasonlítják saját életszínvonalukat. Ez a félperiféria dilemmája. A nagymértékű állami újraelosztás és a szerény növekedési ráta oda vezethet, hogy nem tudjuk kellően megfizetni a legjobban képzett szakembereket, akik emiatt elhagyják az országot. Ráadásul hazánk versenyben áll regionális partnereivel a közvetlen külföldi tőkebefektetésekért, márpedig azonos vagy hasonló feltételek mellett a tőke a legalacsonyabb termelési költségeket biztosító telephelyet preferálja. Magyarország jelentős beruházásoktól eshet el, ha a külföldi tulajdonban lévő vállalkozásokat magasabb adókkal és járulékokkal terheljük, mint a környező országok. Az eddigi fejlődés motorját képező multinacionális vállalatok jelenléte s a leginkább versenyképes állampolgáraink itthon tartása nélkül viszont hosszú távon nem lehet esélyünk a gazdasági-társadalmi felemelkedésre.
Ezzel vissza is jutottunk az általános adócsökkentés és a növekedésorientált konzervatív gazdaságpolitika receptjéhez. Vagy mégsem? A fenti gondolatmenetből ugyanis hiányzik egy kritikus elem. A viszonylag magas adóterhek negatívan hatnak ugyan a befektetői kedvre, és jelentősen mérsékelhetik a legjobban keresők nettó jövedelmét, de növelik az infrastruktúra és a humánerőforrások fejlesztésére, az innovációra s a hátrányos helyzetű régiók, illetve vállalkozások támogatására fordítható közpénzek összegét. Így tehát nem pusztán a növekedésből származó társadalmi feszültségek csökkenthetők, mivel a termelési tényezők és szállítási feltételek minőségi fejlődése, valamint a gazdaság tér- és ágazati szerkezetének javulása megfelelő kompenzációt jelenthet a magasabb adó- és járulékterhekből származó versenyhátrányokkal szemben. Ha a magyar munkaerő magasabb hozzáadott értékű termékek és szolgáltatások előállítására lenne képes, nem jelentenének problémát a viszonylag magas hazai bérköltségek.
A humánerőforrások intenzívebb fejlesztése, a környezet hatékonyabb megóvása, az elmaradott térségek felzárkóztatása jelentős mértékben javítaná az ország hosszú távú növekedési esélyeit, miközben az állami újraelosztás és a javuló közoktatás mérsékelné a társadalmi csoportok közötti különbségeket. A magasabb állami adóbevételek arra is lehetőséget adnának, hogy kellőképp megfizessük a legjobb szakembereket a közigazgatásnak, a tudományos kutatatásnak és a felsőoktatásnak nyújtott többletforrásokból. Az általános adócsökkentés tehát nem jó recept, mivel a hosszú távon fenntartható növekedés alapfeltételeinek megteremtésétől vonná el a szükséges forrásokat. Még az állami újraelosztás mérsékelt növelése is támogatható lenne, ha együtt járna a fent említett közösségi szolgáltatások bővülésével és minőségi javulásával.
Az elmúlt hónapokban zajló vita számos szereplője hivatkozott a kilencvenes évek ír és finn sikertörténetére. Csak arról feledkeztek meg, hogy e két ország példája nagyon távol áll a jelenlegi magyar helyzettől. Finnországban maximálisan adottak voltak a hosszú távú növekedés infrastrukturális és humánerőforrás feltételei, és az állami újraelosztás aránya a reformok után sem süllyedt ötven százalék alá. A kelta tigris esetében rendkívül kedvező adottságokat jelentett az anyanyelvi szintű angol nyelvhasználat s az országgal hagyományosan szoros kapcsolatban álló brit és amerikai gazdaság dinamikus növekedése. A megfelelő infrastruktúra ugyan eleinte hiányzott, annak pótlása viszont a nagyvonalú uniós támogatások mellett nem jelenthetett komoly kihívást egy olyan országban, ahol a lakosság egyharmada egyetlen városban, majd kétharmada pedig egy keskeny és mindössze kétszáz kilométer hosszú tengerparti sávban él.
Mindez nem azt jelenti, hogy bizonyos adó- és járulékkulcsok mérséklése ne lenne üdvözlendő Magyarországon is. Az élőmunkát terhelő tételek nagyarányú csökkentése s az adórendszer egyszerűsítése elengedhetetlen. De az így kieső bevételeket pótolni kell, például a társasági nyereségadó emelésével, az adóellenőrzések és büntetőtételek szigorításával, a temérdek mentesség és kedvezmény eltörésével, végül pedig a jelentős és progresszív vagyonadó bevezetésével. A nagyobb állami újraelosztásra épülő modell viszont csak akkor lehet sikeres, ha a növekvő bevételeket a kormány nem további jóléti intézkedésekre, hanem a hosszú távon fenntartható gazdasági-társadalmi fejlődés feltételeinek megteremtésére, azaz oktatási, tudományos és infrastrukturális fejlesztésekre fordítják. Ehhez bizonyos költségvetési tételek csökkentésére is szükség volna, mindenekelőtt a jelenlegi segélyezési formák és árkompenzációs eszközök pazarló és kontraproduktív rendszerének felülvizsgálatával.
Összefoglalva, nem az a baj, hogy az állam túl sok adót szed be, hanem hogy bevételeit nem jól költi el. A költségvetési források hatékonyabb felhasználását különösen hátráltatja a nagymértékű és szerteágazó korrupció. Ennek jelentősége csökkenthető lenne a közbeszerzési törvény módosításával, a fejlesztési célú állami kiadások decentralizálásával és bizonyos közszolgáltatások részleges vagy teljes privatizációjával. Mindez erősítené a társadalmi szereplők érdekeltségét, csökkentené az ún. tranzakciós költségeket és fokozná a versenyt az állami megrendelésekre vagy támogatásokra pályázó vállalkozások, illetve projektek között. Olcsóbban lehetne metrót vagy autópályát építeni, iskolát és klinikát felújítani, munkanélkülieket átképezni.
Persze az igazságosabb állami újraelosztás markáns szemléletváltást is feltételez a felső középrétegek és a gazdasági elit részéről. Ne felejtsük el, hogy 160 évvel ezelőttig a nemesi középosztály és az arisztokrácia semmilyen formában nem volt hajlandó közterheket viselni, és azt követően is csak a társadalom népesebb rétegei számára rendkívül hátrányos politikai kompromisszumok fejében vállalta az adófizetést. Az úri Magyarország posztfeudális öröksége sikeresen átmentette magát a huszadik század rendszerváltásain, amennyiben a vagyonos polgár nem kívánja kemény munkával és szakértelemmel megszerzett pénzével a "buta csőcselék" és a "lusta proli" megélhetését támogatni.
